Jürgen Kern: jó útravalót kapott a Brecht-tanítványoktól

– Szülővárosa, Chemnitz 1945-ben súlyos légitámadásokat élt át. Kisgyermekként mire emlékszik a háborúból?

– Mindössze két napig éltem Chemnitzben, utána Drezdába mentünk a szüleimmel – mondta Jürgen Kern. – A légi csapásokra nem emlékszem, de a bombák által lerombolt épületekre igen. Gyermekkoromat a romok közötti játék és a kevés ennivaló jellemezte. Rákényszerültünk a falopásra is, hogy meleg legyen otthon. A kenyérhez racionalizált adagokban lehetett hozzájutni, a hús ritkaságszámba ment.

– Már általános iskolásként eldöntötte, hogy a színházművészetnek szenteli életét? Mely hatások irányították erre a pályára?

– A gimnáziumi színházszerető némettanárom ismertette meg velünk Shakespeare műveit. Ez keltette fel bennem az érdeklődést a színház iránt. Fiatalként diákszínjátszó csoportokban játszottam, valamint a drezdai Állami Színházban voltam statiszta, ahol többek között olyan csodálatos színészekkel állhattam együtt a színpadon, mint Dietrich Körner és Klaus Piontek.

– Tizenévesként már kedvelte Bertold Brecht műveit?

– Igen, de életem ezen szakaszában inkább a megcsillanó erotika, a nyelvi közvetlenség és szókimondás miatt.

– Pályafutása egyik szakaszában a Brecht alapította Berliner Ensemble-nál dolgozott. Milyen érzésekkel lépett be először a színház kapuján?

– A manapság is Berliner Ensemble nevet viselő intézmény küszöbét nagy tisztelettel léptem át. A kiváló színészekkel és rendezőkkel való munka mély benyomást tett rám, és meghatározó volt színházi életemre. Helene Weigel igazgató példa nélküli művész volt tetőtől talpig. Nem lehet értelmét, ízlését, stílusát, politikai gondolkodását felejteni. Wektwerthtől rendezői készséget, Berghaustól a szokatlan művészeti megoldások keresésére való hajlamot tanultam; valamint azt, hogy ne bízzam az általánosságban és az ismert dolgokban, hanem keressem a különlegeset.

– Egyetért azzal a megállapítással, mely szerint Kelet-­Németországban a nyolcvanas években a színház a politikai rendszer elleni tiltakozás egyik fő színhelye lett?

– Részben. A Berliner Ensemble megengedte magának a politikai gondolkodást és a jelenhez való kritikus hozzáállást. Ebből táplálkozott kritikánk, mellyel a Német Demokratikus Köztársaság sok hibáját illettük.

– Ön most már rendezhet a német nyelvterület minden pontján, Németországtól Svájcon át Ausztriáig. Mi vonzotta Magyarországra, Szekszárdra?

– Ez biztosan igaz. De számomra az itteni munka ugyanúgy fontos, mintha Grazban, vagy St. Gallenben lennék. Egyedül a művészi igény számít, hogy valóban meg lehet-e valósítani, vagy nem. Illetve, hogy vannak-e olyan színészek, akik szenvedéllyel végzik munkájukat. Inkább egy véletlen ajánlatnak nevezném, hogy eljöttem Szekszárdra. Nem bánom, hogy elfogadtam a felkérést. Nagyon szép lehetőség volt. Köszönöm!

– Az ifjú Werther szenvedései című levélregényt, a világirodalom egyik legendás művét vitte színre Szekszárdon. Van hasonlóság Werther kora és mai korunk között? Goethe akkoriban a társadalom által tétlenségre ítélt német fiatalság problémáját is megjelenítette: lát ilyen problémát ma és a jövőben?

– Természetesen. Boldogtalan szerelmesek minden időben léteztek. A darab címe viszont „Az ifjú Werther szenvedései”, nem pedig „Az ifjú Werther szerelmi szenvedései”. Werther a társadalom miatt is szenved, ennek ne lenne ma elég aktualitása? A darabban bemutatott problémák Németországra, Magyarországra, egész Európára jellemzőek. A szöveg tükröt tart ostobaságokra kihegyezett jelenünk elé.