„Nem csoda, ha sokan azt mondják: nincs remény”

– A tótkomlósi gyermekévek után Szegeden járt gimnáziumba, Pécsett szerzett első diplomát, majd szociológia szakos lett Budapesten. Erre lehet mondani: tervezni sem lehetett volna jobban... Egyébként pécsi egyetemistaként, akár átutazóban, néha nem állt meg Szekszárdon egy pohár jóféle borra?

– Sokáig nem tudtam eldönteni, mivel is akarjak foglalkozni. Tótkomlósról inkább csak a jó gimnázium kedvéért küldtek Szegedre, a pécsi közgazdasági karra pedig azért kerültem, mert arra tippeltem, hogy oda fölvesznek – márpedig mindenképp egyetemre akartam járni. De mindkettő meghatározó városommá vált, főleg néhány fontos tanárnak, barátnak és kapcsolatnak köszönhetően – meg a könyvtárak és a színházak miatt. Szegeden a hetvenes évek elején az opera nyűgözött le, a pécsi évek idején pedig a kortárs irodalmi művek meg a helyi és a kaposvári színházi élmények váltak fontossá. Szekszárdon ugyanekkor utaztam át először – egyetemistaként egyszer végigcsavarogtam itt céltalanul egy egész napot Babits és Mészöly Miklós bűvöletében –, azóta pedig könyvheti megnyitó, író-olvasó találkozó vagy dedikálás céljából sokszor jártam itt. Talán tizennégy éve lehetett, hogy több szerzővel együtt olvastam föl a színházban, de velünk volt Jancsó Miklós is, aki vetített meg beszélt, és a város kitűnő borászai is eljöttek Jancsó kedvéért, akkor az igazán remek borok is előkerültek…

– Kinyílt értelemmel figyelhette a 60-as évek végét, egyetemistaként a 70-es évek zömét, pályakezdő értelmiségiként a 80-as évek elejét. Miként élte meg ezeket az időszakokat? Mi határozta meg lelkiállapotát 1990-ben, a váltás idején?

– Hát, mit mondjak, sikerült az egyik leggubancosabb kérdést föltennie, amelyre nemhogy ilyen rövid interjúban lehetetlen válaszolnom, de hosszú beszélgetésben se tudnám megfejteni a rendszerváltás korának, elő– és utóéletének a dilemmáit. Különösen úgy, hogy nekem ez a személyes életemet meg a pályámat tekintve is a komoly változások és fordulatok ideje volt. Emiatt aztán mintha egy furcsa szűrőn keresztül látnám a nagypolitikai-társadalmi földindulásokat, amelyek számomra is meghatározóak voltak ugyan, mégis kívül álltam rajtuk. Ha egyszer sikerülne megírnom mindebből valamit, akkor talán közelebb kerülhetnék a válaszhoz valamelyest.

– Első jelentős műve, a Kulákprés című szociográfia 1986-ban jelent meg. Egy tönkretett paraszti réteget mutatott be. Az első kiadás óta eltelt több mint harminc év és a mezőgazdaságban újabb jelentős változások mentek végbe, ha nem is az 50-es évek tragikus módján, de időnként fájdalmas következményekkel. Ám mintha ennek az időszaknak még nem lenne Závada Pál ihletettségű és elkötelezettségű megörökítője...

– A szülőfalumról és a felmenőimről szóló Kulákprést a ’86-os első kiadás óta még kétszer bővítettem (1991, 2006) – de persze megmaradt az eredeti történet. Amely egyrészt a két háború közti falusi társadalomszerkezet háború alatti megcsonkolásáról, a frontra és a lágerekbe hurcoltak elpusztításáról szól, másrészt a ’49 utáni pártállami diktatúrának a gazdálkodó paraszti-polgári réteggel szembeni fölmorzsoló hadviseléséről. De hát én nem vagyok történész, és nem terjesztettem ki kutatásokat a későbbi időszakokra – viszont az tényleg jó volna, ha fiatalabbak írnának tényirodalmi műveket a Kádár-rendszer és a rendszerváltási fordulat utáni idők vidéki társadalmairól. Én a széppróza felé fordultam, és emberi sorsok, történetek, magam teremtette figurák kezdtek érdekelni – még ha ők sok szálon kapcsolódtak is szociográfusi terepeimhez és valós történeteimhez. 

– Az emberi sorsok és történetek felé fordulás eredményeként jelent meg átütő sikert arató, azonnal klasszikussá nemesülő regénye, a Jadviga párnája. Mi adta az ötletet, mely élmények, történetek hatására írta meg a regényt; illetve a három – naplót vezető, abba író – főszereplő teljes egészében kitalált személy?

– Számomra az jelentette az ihlető lökést a regény megkezdéséhez, amikor elolvastam egy fiatal gazda naplóját, de abban csakis a gazdálkodásáról ír, az életéről viszont semmit. A helyszín – ez a Békés megyei, döntőrészt szlovákok lakta falu – valóságos, Tótkomlósról mintáztam meg, és valóságosak a helytörténet eseményei, a két háborút meg a békeéveket is beleértve. Szociológusi gyűjtéseimet, írásos forrásaimat, sőt régebbi interjúimat is használtam a paraszti és vidéki polgári világ ábrázolásához. Viszont a főbb figurák kitalált személyek, beleértve a szerelmi háromszög szereplőit, a két fiukat, a családtagokat és a barátokat is. Egy-egy mellékszereplő megformálásához segítséget tudtak nyújtani általam megismert emberek, akik mesélhettek is nekem olyan esetekről, amelyeket a könyvben aztán viszontlátott az olvasó.

– Sorsunk, sorstragédiánk meg van írva és nincs remény – avagy csakis nagyon szűk keretek között van – a változtatásra? Mindennek tükrében mit gondol, akár unokáink világába előretekintve, saját sorsunkról, rólunk, magyarokról, Magyarországról? Lehetünk a Jadviga párnája után derűlátóak?

– Vegyük csak a mi XX. századi közép-európai történelmünket – benne a magyarságét –, és vizsgáljuk meg, mi minden történt itt, és minderre hogyan tekintettek az akkori kortársak meg a későbbi utódok! Hát bizony leginkább elborzadva hőkölhetünk vissza az iszonyú traumákban bővelkedő eseményektől is, meg a történtek fogadtatásától, értelmezésétől is. Nem csoda, ha sokan azt mondják: nincs remény. Ráadásul a múltunk eseményeinek ideologikus vagy hazug használata napi politikai célokért – ez máig tartó gyakorlat sajnos, és keresztbe tesz annak, hogy okulhassunk a történelemből. Ez aztán meggátolja sajnos azt is, hogy fölismerjük a hatalmi önkény fenyegetését, hogy idejében és hatékonyan védekezzünk ellene. E tekintetben sem vagyok sajnos valami derűlátó.