Két évtizede tesz meg mindent a paksi labdarúgás sikereiért

– Most, hogy említi, valóban nem emlékszem öntől egyetlen egy nyilatkozatra sem. Kerüli a rivaldafényt?

– Mindenki a játékosokra és vezetőedzőkre kíváncsi, és ez így is van rendjén – válaszolta Karszt József. – Jómagam a munkatársaimmal a háttérben húzódom meg, teszem a dolgomat. Még jó is, hogy nem rólunk szólnak a hírek, hiszen ez azt jelenti, hogy jól végezzük a dolgunkat.

– Ha viszont elismerésben részesül, akkor azért bekerül a hírekbe. Ebben az évtizedben a Lussonium-díj már a harmadik kitüntetése.

– Kétezer-tizenegyben, amikor a Ligakupa-győzelem után a csapattal átvehettük a Pro Urbe díjat, nem gondoltam volna, hogy egy személyként is elismerést vehetek majd át. Hab volt a tortán, amikor 2016-ban megkaptam a Paks Város Sportjáért kitüntetést, most pedig, hogy átvehettem a Lussonium-díjat, nehezen találtam a szavakat.

– Váratlanul érte?

– Kevés dolog van, amin meg tudok lepődni, de ez pont azok egyike volt. Még mindig felteszem magamnak a kérdést: mit keresek én Pónya Józsi bácsi (a paksi atomerőmű első vezérigazgatója – A szerk.) vagy dr. Csók Sanyi bácsi mellett, aki kis túlzással fél Paksot a világra hozta? Egy biztos, a városban megbecsülik a sportot, Szinger Ferenc (a Paksi Kinizsi korábbi játékosa, játékvezető, a TMLSZ volt elnöke – A szerk.), Hangyási László (az Atomerőmű SE dzsúdó szakosztályának mesteredzője – A szerk.) és Váczi László (a magyar labdarúgó-válogatott korábbi masszőre – A szerk.) neve mellé felkerült az enyém is. Ez fantasztikus érzés, de nagy dolognak tartom, ahogy a család fogadta a hírt. Ezek a díjak adnak erőt ahhoz, hogy továbbra is úgy végezzem a munkámat, ahogy eddig tettem. Másrészt ez az elismerés kötelez is erre.

– A díj mellé pénzjutalom járt, amit jótékony célra ajánlott fel.

– Szívesen adakozom, ha tudom, hogy jó helyre megy az összeg. Megkérdeztem a kolléganőimet, melyik alapítványt javasolják, így esett a választás a „Veled is törődünk egyesület Paks”-ra. Mindenképpen egy olyan helyi alapítványt akartam támogatni, amely idős, rászoruló embereken segít. A jótékonykodás egyébként az egész csapatra igaz. Mondhat rájuk bárki bármit, de a jó ügy mellé egy szó nélkül odaállnak.

– Idén két évtizede, hogy munkába állt a Paksi SE technikai vezetői posztján. Mit reagált volna, ha akkor azt mondják, hogy húsz esztendővel később ott fog tartani a klub, ahol most tart, ráadásul önnel?

– Valószínűleg csak nevettem volna. Kétezer-egyben a jelenlegi vezetéssel kezdtük el letenni a mostani élvonalbeli csapat alapjait. Az akkor még negyedosztálynak számító NB III.-ban szereplő Paksi SE-ből öt év alatt lett elsőosztályú klub, ezt a tagságot pedig azóta őrizzük. Kétezer-hét decemberében a Vasas ellen volt a 500. NB-s mérkőzése a csapatnak, a mostani szezon vége előtt két fordulóval pedig a 400. élvonalbeli bajnokira kerül sor... Úgy gondolom, hogy amit egy húszezres város csapata elérhetett, azt elértük. Reális cél lett volna egy Ligakupa-győzelem, egy bajnoki ezüstérem vagy az Európa-liga-selejtezőben való szereplés? Nem hiszem. Ezeket már nem vehetik el tőlünk, ahogy a 12 éve felépült klubházat, a műfüves pályát vagy a hamarosan elkészülő új stadiont sem, ami már a jövőnek épül meg. Ezekre – idézőjelben – csak vigyázni kell.

– Híres a jó memóriájáról, így önnek ez biztosan könnyű kérdés lesz: emlékszik a Paks legelső mérkőzésére?

– Dunaszentgyörgyön játszottunk edzőmeccset, s kaptunk ki 5–1-re. Az első tétmérkőzésen Bólyban maradtunk alul 4–1-re, a csapatkapitány Prantner Attila szabadrúgásból volt eredményes. Az élvonalban pedig a Vác otthonában Buzás Attila és Kiss Tamás találataival 2–0-s sikerrel debütáltunk.

– Legemlékezetesebb mérkőzés? Pozitív és negatív oldalról.

– Sok mérkőzésre emlékszem úgy, mintha tegnap lett volna. Minden kudarc fájó, de talán egy Vasas elleni idegenbeli 3–2-es vereség a legfájóbb még 2007-ből, akkor egy agyonnyert meccsen maradtunk alul. Az első Ligakupa-döntő elveszítése is az volt. Az egyik legszebb a győri 4–3-as sikerünk, amikor háromgólos hátrányból álltunk fel, de az Újpest elleni 6–0-s idegenbeli győzelem is emlékezetes, ahogy az NB I.-be való feljutásra is örömmel gondolok.

– Hatvanéves lesz, de ugyanazzal a lelkesedéssel végzi húsz éve a munkáját napról napra. Mi a titka?

– Szerelemből csinálom az egészet, ezért megunni sem lehet ezt a munkát. Emellett sűrűn járok futni, esténként pedig olykor egy-két pohár vörösbor is lecsúszik. Ebben a hármasban hiszek.

Több mint fél évszázada él Pakson és dolgozik a helyi labdarúgásért

Karszt József, vagy ahogy mindenki ismeri és hívja, Jozsó bá’ négyéves korában, 1963-ban költözött Tatabányáról a szüleivel Paksra. Ezer szállal kötődik a paksi labdarúgáshoz, 1973-ban a Paksi Kinizsi, majd 1977-ig a Paksi SE igazolt játékosa volt. A Paksi FC technikai vezetői posztját 2001 óta látja el, teendői pedig évről évre bővülnek.

A szakosztály teljes logisztikájáért ő felel, idén már tizenkét korosztály (NB I., NB III., U19, U17-12 és három női csapat) adminisztratív ügyeit intézi. Az érmek sem kerülték el az eddigi két évtizedes munkája során: a Ligakupában arany (2011) és ezüst (2010), az NB I.-ben második hely (2010/11), az NB II.-ben (2005/06) és NB III.-ban (2004/05) aranyérem, valamint 2006-ból egy ifjúsági bajnoki cím, amivel az osztályozót megnyerve feljutottak az első osztályba.