Karddal a pisztolypárharcra – így bukta el az ASE az elődöntőt

A két együttes történelmi múltja alapján is már tudni lehetett, hogy pikáns párharc vár a felekre és a szurkolókra is. A négy mérkőzés összességét figyelembe véve nem lehet vitatni, hogy a Szolnoki Olajbányász érdemelte ki a döntőt, mert az a csapat volt sikeresebb, amely kevesebbet hibázott és amely a kulcspillanatokban higgadtabb tudott lenni.

Ha egy mondatban kéne megfogalmazni, mi döntött, akkor talán ezt mondhatnánk: a Szolnok jobban hitt magában. Harapott, küzdött, és amikor nehéz lett a helyzet, nem esett szét. Az Atomerőmű SE játékosai is küzdöttek, de néha mintha nem hittek volna benne eléggé, hogy meg lehet nyerni ezt a párharcot. Az első két mérkőzésen az elkövetett taktikai hibák, figyelmetlenségek, valamint fegyelmi problémák (technikai és sportszerűtlen hibák) megalapozták a szolnoki fölényt.

Az első, hazai pályán lejátszott találkozón máris elbukták a pályaelőnyt az atomvárosiak. A második negyed közepére szétesett a csapat, és az innen visszahozott mérkőzés végjátékát is elrontották. Akkor a pontok mindegy harmada a büntetővonalról, miközben a hárompontosok terén 3/15 volt az atomvárosiak mérlege. A második meccsre tudott változtatni a görög szakember, látványosan javult a játék támadásban és védekezésben is. Azonban 20 pontos előnyt herdált el az ASE és ilyen hibák ritkán férnek bele egy bajnoki elődöntőben.

A harmadik találkozón minden klappolt, akkor egyszerre jöttek a jó egyéni teljesítmények és a csapatjáték is végre összeállt. Fontos kihangsúlyozni, hogy kivételesen, mert a párharc elvesztett mérkőzéseinek egyöntetű tapasztalata volt, hogy az egyénieskedős játék nem célravezető. Ezt bizonyítandó a negyedik mérkőzésen hiába tudott nagy hátrányból is visszajönni a paksi együttes, végül a rossz döntések oda vezettek, hogy a hajrában ismét a hazai pálya előnyét kihasználó Olaj zárt jobban.

A Szolnok edzője, Oliver Vidin fogalmazta nagyon találóan a negyedik mérkőzés után:

Egyéni hiányosságok az Atomerőmű SE-nél

A párharc egyik legnagyobb tanulságaként álljon a jövőre nézve, hogy nagyon sokat tud segíteni az alapszakaszban, ha az egyének vállukra tudják venni a csapatot, de a rájátszásban csapatként kell működni, különben alulmaradsz.

Az alapszakasz egyik legjobbja, Jay Jay Chandler kapcsán már a Sopron elleni párharcot illetően is lehetett kritikákat megfogalmazni. A mostani sorozatban az amerikai játékos szinte egymaga próbálta megoldani a nehéz helyzeteket – csak épp karddal ment pisztolypárbajra. Vagyis nem voltak meg a megfelelő eszközei ahhoz, hogy tartósan versenyben tartsa a csapatát.

A három elvesztett összecsapás során a pályán töltött játékpercei alatt 35 százalék felett volt a Usage%-a, ami már önmagában is irreálisan magas adat – vagyis minden harmadik-negyedik támadás őnála ért véget. A Usage% (használati arány) azt mutatja meg, hogy a játékos a pályán töltött idejében milyen arányban fejezi be a támadásokat – akár dobással, faulttal vagy eladott labdával. Ha ez az érték túlságosan magas, az azt jelenti: egyetlen ember próbál elintézni mindent. És ez rájátszásban nem működik, különösen akkor, ha a hatékonyság nem tart lépést a vállalásokkal.

Mellé pedig mindig akadt legalább egy kifejezetten gyenge teljesítmény még a csapatban. A négy meccsen volt, hogy Eilingsfeld János, volt, hogy Eric Lockett vagy épp Benke Szilárd nem tudott úgy teljesíteni, ahogy azt megszoktuk tőlük – és ez sajnos mindig a legrosszabbkor történt. Egy elődöntőben nincs helye ilyen kilengéseknek.

• Az első meccsen Eilingsfeld 1/5-ös dobásmutatóval és 4 ponttal zárt
• A másodikon Lockett húsz percet játszott, ami alatt 2 pont és egy lepattanó jött tőle
• A negyediken Benke 2 pontig jutott, és 11 mezőnykísérletéből egy talált be

Egy döntőbe jutásért vívott párharcban egy-egy gyengébb este még belefér – de az, hogy három egymást követő vereségnél mindig más kulcsember „nem találta el a ritmust”, végül túl soknak bizonyult.

Faultgondok, technikák – és amit nem szabadna a padnak átvennie

Az Atomerőmű SE-nél sajnos nem csak a kihagyott dobások és a hullámzó teljesítmények jelentettek problémát. Több esetben a higgadtság is hiányzott. Chandler például a négy meccs alatt három technikai hibát is begyűjtött – ebből az egyik, a negyedik mérkőzésen, kiállításhoz is vezetett. De volt sportszerűtlen reklamálás, palack földhöz vágás és szóváltások is. Ezek nem férnek bele egy elődöntőben – főleg akkor nem, amikor minden apróság dönthet.

Az edző, Kosztasz Flevarakisz többször is próbálta visszarántani a csapatát a partvonal mellől – s bár többször adott pozitív lökést, a higgadtság hiánya az ő oldalán is megjelent (egy alkalommal technikai hibát is kapott). Ezek nem csupán pillanatnyi „kisiklások”. A Szolnok ellen ilyen apró dolgok döntik el, ki megy tovább – és ezúttal ezek is a másik oldalra dőltek.

Hogy mi marad a végén?

Egyértelmű: fájdalom. A Szolnok ugyan nem játszott lehengerlően a négy mérkőzés során, de kevesebbet hibázott, stabilabban védekezett, és jobban menedzselte a kritikus szakaszokat. Jovanovics klasszisa többször is döntőnek bizonyult – a második mérkőzés végén, vagy éppen a negyedik hajrájában is higgadt maradt. Aimaq pedig akkor tudott fellépni mellé, amikor az fontos volt, ezzel pedig bebiztosították a döntőbeli helyüket.

A párharc után Flevarakisz kiemelte: szerinte az ASE teljesítménye így is dicséretet érdemel, különösen a fiatal játékosok hozzáállása miatt. Ugyanakkor ő is elismerte, hogy sérülések, faultproblémák és fegyelmezetlenségek nehezítették a munkát – az edzői szavakból nem nehéz kiérezni azt sem, hogy úgy érzi, a Szolnok sem volt legyőzhetetlen.

Bár az elődöntő végül csalódással zárult, volt egy dolog, amit nem lehet elvitatni: a Paks küzdött, és az utolsó pillanatig harcolt a döntőért. A harmadik mérkőzésen megmutatta, hogy mire képes, ha összeáll a játék. Az is pozitívum, hogy Halmai Dániel, a csapat egyik legfiatalabb játékosa bátran és hasznosan szállt be a párharc több pontján is. A 21 éves hátvéd lendületesen mozgott, fegyelmezetten védekezett, s ha kevés játékpercet is kapott, élni tudott a lehetőséggel – és pont az ilyen karakterekre van szükség akkor is, amikor fáradtabb társakat kell kisegíteni, vagy amikor egy meccs hirtelen lendületet kíván.

A szezon még nem ért véget: a Zalaegerszeg elleni helyosztón ismét bizonyíthat az ASE, hogy valóban az élmezőny tagja. A bronzmeccs már nem hoz aranyálmot – de egyértelmű tétje van. A kérdés most az: tanul-e a csapat a hibákból és képes lesz-e végre stabilan játszani – nemcsak negyedórákra, hanem egy teljes párharcon át. Ha most mindenki a legjobbját nyújtja, a dobogó még mindig elérhető. És az előző évek siralmas produktumai után ez most valóban számít.