A tárgyalóterem ultrái

Hogy a mintegy bő hét múlva kihirdetendő ítéletében a bíróság bűnösnek mondja-e ki alkotmányos rend erőszakos megváltozatásának előkészülete bűntettében Budaházy Györgyöt, a magyar szélsőjobboldal emblematikus figuráját, egyfajta ikonját – akit a hívei nagy-nagy előszeretettel titulálnak „szabadságharcosnak” és „forradalmárnak” –, azt ez idő szerint csak a jó isten tudja megmondani, az azonban tény, hogy a más bűncselekmények elkövetésének gyanúja okán immáron több mint egy éve előzetesben lévő 41 esztendős Budaházynak mostanáig egyetlen olyan tárgyalása sem volt, amely nélkülözte volna a kisebb-nagyobb botrányokat. Igaz, ezekről nem annyira Budaházy tehet (aki legfeljebb csak élvezi a rivaldafényt, no, meg persze, a „nemzeti hősöknek” kijáró tiszteletet és csodálatot), mint inkább lelkes, ám a legelemibb viselkedési szabályokat se ismerő szurkolótábora, amely rendre megjelenik a tárgyalóteremben, hogy bálványának erkölcsi támogatást nyújtson. Jól olvasták, szurkolótábort mondtam, és korántsem véletlenül, ugyanis az a hangulat és azok az indulatok, amelyek Budaházy egy-egy perét övezik, leginkább a futballpályákon érhetők tetten, amiként azt a néhány nappal ezelőtti Dózsa–FTC összecsapáson is módunkban állt  megtapasztalni. Csakhát míg a stadionok lelátóin az artikulátlan üvöltözés, a permanens anyázás, a bíró fenyegetése és szidalmazása majdhogynem elfogadott magatartásformák – hadd jegyezzem meg mindjárt: sajnálatos módon –, addig a törvény házában az ilyesmi azelőtt nem volt szokás. Ám mióta a B-jobbszél (ha van B-közép, miért ne létezhetne ez is) felfedezte magának a szabadidő haszontalan és kultúrálatlan eltöltésének e formáját is, a tárgyalások olyan légkörben zajlanak, amit csupán egy falusi ivóban tolerálnak. Ha egyáltalán, merthogy a kocsmáros ott gyorsan rendet vág.  

Ellentétben egyes beszari, erélytelen és tehetetlen bírákkal – írtam volna még pár nappal ezelőtt is, csakhogy időközben, hála istennek, akadt egy egy olyan bírói tanács, amely úgy határozott, nem enged cirkuszt csinálni a tárgyalásból és bohócokat az igazságszolgáltatás szereplőiből, így aztán úgy hajította ki a teremből a zúgolódó, közbe-közbeordibáló hallgatóságot – amely azt kifogásolta, hogy a bíró Budaházyt a 12 órát (!) is meghaladó védekezése befejezésére kérte, mondván, a további gondolatait az utolsó szó jogán ismertesse majd –, mint azt a bizonyos macskát szokták a nagy dolgát végezni. Amely megoldást legfeljebb azok tartják méltánytalannak, akik például az istennek se képesek megérteni, hogy mi is a különbség a forradalom és a Magyar Televízió büféjének a kifosztása (kievése) között, akik a demokráciát lépten-nyomon összetévesztik az anarchiával, no, és akiknek a leghalványabb fogalmuk sincs arról, hogy Magyarországon kívül nem sok olyan hely létezik a nagyvilágban, ahol a bíróságok tagjai zokszó nélkül tűrték volna, hogy Budaházy szimpatizánsai kórusban „vérbírózzák” le őket, s csináljanak amolyan állatkerti páviánházat a bíróság épületéből. Megjegyzem, jómagam már csak azért sem értem, hogy a tárgyalótermi randalírozók miért is veszik annyira zokon, ha valakik figyelmeztetik őket az elemi viselkedési szabályokra, ugyanis elsősorban közülük kerülnek ki a tekintélyelvűség és rendpártiság hívei, akik a mindenkori kormányoktól  a többi között biztonságos településeket, az igazságszolgáltatástól fokozott szigort várnak, hogy a halálbüntetés visszaállításával, illetve a mostaninál sokkalta szigorúbb börtönökkel kapcsolatos nézeteikről már szó se essék. Ami persze, rendben is lenne, ha közben nem gondolnák úgy, hogy nekik  minden megengedett.