Autóstoppal keresztül-kasul bejárták a Közel-Kelet országait

Isztambulban ismerkedett meg azzal a lengyel lánnyal, aki máig a legjobb barátnője. Tavaly együtt tanultak a török nagyváros egyetemén, ahova a szekszárdi Frey Tímea egy Erasmus-ösztöndíjjal jutott el. Kisvártatva kiderült, hogy Monika Pietrasik személyében rokonlélekre talált: mindketten előnyben részesítik a világ felfedezésének autóstopos módszerét.

– Isztambulból kiindulva egy-egy hét erejéig Görögországba, Albániába, avagy éppen Grúziába utaztunk autóstoppal – kezdte el élménybeszámolóját Frey Tímea. – A sikeres „edzésen” és tapasztalatokon fellelkesülve elhatároztuk, hogy idén ugyanilyen módon egy nagyobb túrát teszünk, és Magyarországról indulva meg sem állunk Iránig.

A lengyel–magyar duó – hátizsákkal, benne sátorral és más szükséges felszereléssel – Budapest határából startolt el. Figyelemre méltó, hogy ez volt a legnehezebb próbatétel, hiszen több mint másfél óráig kellett várni az első fuvarra: valamennyi ezt követő külföldi stopolás jóval rövidebb ideig tartott... A páros még a délután folyamán átszelte Szerbiát, és este már Bulgária fővárosában, Szófiában hajtotta álomra a fejét. A sátrat nem kellett használni, miután működött az a nemzetközi rendszer, mely az ilyen utazók elszállásolását biztosítja. Sőt, a sátorra valójában a közel hatvan éjszakából mindössze nyolc alkalommal volt szükség, Monika és Tímea ettől a nyolc esettől eltekintve mindig vendégszerető helybeliek házában aludt.

– Edirne, Isztambul, Samsun – sorolta az immár törökországi állomásokat Tímea. – Utóbbi helyszínen, miközben reggeliztünk, egy férfi elkérte működésképtelen telefonomat: mire befejeztük az étkezést, addigra visszahozta, saját költségén megjavíttatva. Törökországból Grúziába, majd Örményországba rándultunk át. Utóbbi ország lett a kedvencünk, részben a gyönyörű tájak, részben a kedves, vendégszerető emberek miatt. Bár a többség elég szegény, ugyanakkor bármijük is volt, azzal egyből megkínáltak bennünket. Hozták a kávét, a cukrot, a gyümölcsöket, többen is felajánlották, hogy aludjunk náluk. De mivel másnap korán akartunk kelni, az invitálás elől udvariasan kitértünk, és a sátrunknál maradtunk.

Másnap a duó az Araks folyó hídján átkelt az iráni határon. Természetesen figyelembe véve a muszlim országban uralkodó és a nőkre nézve kötelező előírásokat. Belépés előtt az addig rövidnadrágot és pólót viselő páros pantallót és hosszú ujjas felsőt vett fel, fejére kendőt kötött, arra is ügyelve, hogy a hajtincsek ne türemkedjenek elő a szövet alól.

– Tény, hogy így is megnéztek bennünket az irániak, mint valami fura lényeket – mondta a szőke hajú Tímea. – De ettől eltekintve semmilyen más kellemetlenségben nem volt részünk. Sőt, ebben az országban is alapvetően a helybeliek vendégszeretetével találkoztunk. Első szállásadónk a kocsijával vitt el bennünket Tebriz környékének nevezetességeihez, olyan helyekre jutottunk el így, melyekre szervezett turistaúton soha. Nyugtáztuk, hogy az irániak közül is többen nehezményezik a nőkre kényszerített viseletet: amikor egymás között voltunk, nem titkolták, hogy együtt éreznek velünk, de nem tehetnek semmit.

Iránnak nem rossz, hanem nagyon rossz híre van Európában. Mindezt csak tetézte, hogy a lányokban volt némi félsz, hiszen sokszor úgy ébredtek, hogy még nem volt biztos az aznapi úti cél és szállás. De azért közelebbről nézve az ördög nem olyan fekete, mint amilyenre festik. Az autósok, akik felvették a lengyel–magyar kettőst, kivétel nélkül mindig igyekeztek valamilyen ennivalóval, édességgel, ajándékkal kedveskedni, pénzt pedig soha nem fogadtak el. Így járta be Monika és Tímea Teherán, Iszfahán és Siráz városát, benne Perszepolisszal, az ősi perzsa múlt időtlenséget sugalló emlékeivel. Sirázban egy iráni esküvőn lehettek díszvendégek. Amiképpen Teheránban a metró külön-külön vagonba irányítja, sőt, utasítja a nőket és a férfiakat, a sirázi kézfogón is külön-külön szobában örömködtek a nők, illetve a férfiak... Kizárólag a vőlegény és a menyasszony lehetett egy légtérben. Jellemző mai világunkra, hogy az esküvői menü kebab volt – ez eddig még rendben is lenne – , de italként a „Sátán birodalmának”, azaz az Egyesült Államoknak az emblematikus termékével, kólával szolgáltak a vendéglátók.

Az Azerbajdzsán felé vezető visszaút utolsó iráni városa, Rast sem engedte el élmény nélkül a két fiatalt. Monika és Tímea képeslapok és más szuvenír után kutatott. Egy hasonló korú iráni lány igyekezett segíteni, sikertelenül. Ám csak úgy nem engedte el a két európait. Meghívta őket – barátnőjével együtt – egy kávézóba, ahol az édes keleti ital elkortyolgatása közben új ismeretség is szövődött.

Szeri Árpád, fotók: beküldött képek