Van remény – mondják azok, akiket már megérintett az elmúlás fuvallata

A súlyos betegségek, balesetek után felgyógyulók közül kevesen vállalják a nyilvános megszólalást. Babonából, büszkeségből, szerénységből. Ahány ember, annyiféle ok a hallgatásra.

Akik mégis vállalják a névvel, képpel való közlést, azért teszik, hogy másokat – akik mostanában kerültek olyan helyzetbe, amilyenen ők már túljutottak – bátorítsanak: Van remény!

Tóth Olga melléből rákos csomót távolítottak el februárban. Kapott négy kemoterápiás, valamint harminc sugárkezelést, és 17 herceptin injekciót, ez utóbbit biológiai kemónak is nevezik. Hét hónap küzdelem után mára gyógyultnak tekinthető, de még öt évig hormontablettákat kell szednie.

Amikor megtudta, hogy rákos, először kibőgte magát, aztán dühöngött – hogy miért pont ő, és miért pont most, amikor a két gyerekét egyedül felnevelte, és végre lehetne ideje önmagára –, aztán megrázta magát, nekikezdett és végigcsinálta az előírt kezelést. Lelki támaszt számára a „Mellrák után is van élet” elnevezésű netes fórum jelentett. Ez egy olyan zárt csoport, ahol a tagok kendőzetlenül feltárhatják a problémáikat.

Kertai Imre autóbalesetet szenvedett a szálkai szerpentinen, amelynek során koponyája tört. Háromnapos kóma után eszmélt fel.

Azt mondták neki a kórházban: nagy szerencséje, hogy a baleset bekövetkeztekor aludt, úgy repült ki az autóból, hogy nem volt ideje megijedni. Lelki megrázkódtatás így nem érte, mert nem tudatosult benne, hogy meghalhat.

Családtagjai látogatták, beszéltek hozzá, simogatták; ez is nagyon sokat segített. Lassacskán minden mozgásfunkciója és érzékszerve működésbe jött, egy kivételével. A szagokat nem érzi.

Nagy Mária jobb kezén bőrrákot diagnosztizáltak. Megműtötték, de a kemoterápiát nem bírta. Veseproblémák jelentkeztek, ezért leállították a kezelést. Szerencsére, ettől függetlenül is javulni kezdett, s már egészségesnek érzi magát. Még jár kontrollokra, de a nehezén túljutott. Azt tanácsolja az ilyen helyzetbe kerülőknek, hogy igyekezzenek másfelé terelni a gondolataikat. Végezzenek házi munkát, kerti munkát, járjanak társaságba, barkácsoljanak, de ne hagyják el magukat! Mert akinek folyton a betegségén jár az esze, csak ront a saját állapotán.

Sokak gyógyulását segíti a hit. Erre számos példát látott már Sefcsikné Dugár Éva, aki 2011 óta a megyei kórház – evangélikus teológiát végzett – lelki gondozója. Nem mindenki fordul a nagy bajban Isten felé. Akadnak, akik pont emiatt – a sorscsapás miatt – utasítják el.

Csodás gyógyulásoknak még nem volt tanúja a lelkésznő, de azt tapasztalja, hogy már az maga áldás, ha valaki odalép a beteghez, érdeklődik, hogy mi van vele, szán rá időt, meghallgatja. A családtagok látogatása nem mindig minőségi együttlét. Van, aki leül az ágy végébe, két méterről társalog egy kicsit az édesanyjával, édesapjával, gyorsan kipakolja a sarki boltban vett gyümölcsöt, édességet, s már rohan is tovább. Ott van, de nincs ott. A minőségi látogatás jellemzője a meghitt beszélgetés, a rászánt idő, a mosoly, a cirógatás. A lelkésznő saját, Istenbe vetett reménységét megvallva igyekszik reményt adni másoknak. Sok szenvedés tanúja, amiből adódik a kérdés: nem koptatja-e nagyon ez a munka.

– Jó így kopni! – mondja. S örül, hogy a rend megvalósítását szolgálhatja. Hite szerint ugyanis a gyógyulás a rend helyreállása, amin elsősorban a Rend Ura munkálkodik, de más is – talán ő is – arrébb tehet egy-egy kavicsot.