Közélet

2015.09.18. 06:38

A bor közösséget teremt és a kultúrát is közvetíti

Olvasás, könyv, könyvtár. Mindenkinek megvan a maga története, az, ahogyan eljutott az első meséktől a komolyabb, felnőtteknek szóló művekig. Így van ezzel Heimann Zoltán közismert szekszárdi borász, a borvidék elnöke is.

Gyuricza Mihály

Fotós:

Fotós:

A bor olyan, mint a könyv: kézbe vesszük, „elolvassuk”, megismerkedünk a tartalmával, belső értékeivel. Bizonyos kategória felett fehér abrosz, gyertyafény, finom üvegpohár dukál neki, jó társaságban lehet vele koccintani. – A bor így válik közösségteremtővé, kultúraközvetítővé. Része a mi keresztény kultúránknak – mondja Heimann Zoltán, miközben a családi birtok teraszáról gyönyörködünk a páratlan panorámában, a tájban, amelyet a szekszárdi dombok, a Bátánál a Dunába szakadó löszfalak, a másik oldalon meg maga a Duna foglal keretbe. [caption id="" align="alignleft" width="430"] „Szekszárd esetében a magas minőségű turizmus, vendéglátás, kulturális élet legyen ezután is a hívó szó, s ebben természetesen megvan a maga szerepe a könyvtárnak is” (Fotó: Mártonfai Dénes)
[/caption]

 – Tízgenerációs sváb szekszárdiak vagyunk. Megkockáztatom, tíz generáció már elég ahhoz, hogy tükének  érezzük magunkat. Különösen azok után, hogy a török hódoltságot követően csak tizenhét család volt Szekszárdon. Gyakorlatilag nem nagyon van tükébb tüke, mint a betelepült svábok. Én a kilencedik generációhoz tartozom, és ha visszafele nézek, látom édesapám, nagyapám, dédapám, ükapám… sorsát. Sajnos írásbeli nyomok nem maradtak, gyanítom, hogy ebben közrejátszott a két világháború, a kitelepítés miatti félelem, az ötvenes évek retorziói. Gyakorlatilag mindent elégettek. A levéltárban utánanézve láttam, hogy az első betelepülő a családból Michael Heimann. Ő 1758-ban vette el Elizabeth Marcust. Szoktam mondani, hogy a nevekből látszik, mi nem a Vereckei-hágó felől jöttünk. Valószínű az Ulm, Passau, Linz útvonalon közlekedtünk. Büszkeségre és felelősségre is okot ad, hogy a szekszárdi Szent János és Pál kápolna 1770-ben, tíz évvel az alapítás után keltezett alapító levelében olvasható Michael Heimann neve, aki valószínűleg írástudatlan parasztember volt. Mindenesetre látszik, hogy a közösségért, a kultúráért tenni akart. Talán ez is közrejátszott abban, hogy én is elég sokat dolgoztam a kápolna közelmúltban történt felújításáért.

A paraszti létet sokan negatív szemlélettel, bizonyos pejoratív mellékízzel látják. Heimann Zoltán azt mondja, neki szerencséje volt, kisgyerek korában gyakran sikerült odasettenkednie nagyapjáék asztalához. – Összejártak néhányan,  Márkvárt keresztapám, Búzás Miska bácsi – aki annak idején a polgármester huszárja volt. Szinte gyűszűnyi poharakból kortyolgatva beszélgettek, régi történeteket idéztek fel, egy kicsit politizáltak. Én ott lehettem mellettük, tőlük származik sok ismeret, amelyre szert tettem a család, a város múltjáról. Nem mondanám, hogy a házunk tele volt könyvekkel, de akár hiszi, akár nem, első osztályos koromban már Verne Gyulát olvastam. A kezem ügyébe került Georges Arnaud  A félelem bére című közismert regénye is. Az olvasás iránti éhségem nem nagyon engedte a válogatást.  Később a magyar klasszikusok következtek. Korán elkezdtem könyvtárba járni. Abból az időből emlékszem Miszlai Saroltára, mint aki kedvesen ajánlgatta az olvasni valót.

Az olvasás, a könyvek szeretete végigkíséri az életét. Azt mondja, nagyon büszke rá, hogy a fiai is rendszeres olvasók, a kor adta lehetőségekkel élve ők már a különböző programokat alkalmazzák. Ő, mint mondja, egyelőre marad a Gutenberg galaxisban. Könyvtárba járó ember mostanáig, de kivételezettként néha az igazgató vagy más ismerős visz, küld neki egy-egy könyvet, hívja fel a figyelmét az aktualitásokra. A szekszárdi írótáborok egyik rendezvénye mindig a családi birtokon zajlik, s megtudjuk azt is, hogy mások mellett személyes, jó ismeretség fűzi Esterházy Péterhez is.

A minőségből minőség fakad
Akár a művelődési házat, akár a Művészetek Házát, vagy most a szüreti napokat nézzük, azt látjuk, hogy itt rengeteg minőség van – mondja Heimann Zoltán. – A szüreti napok az ország egyik legrangosabb ilyen intézménye lett. Csak szekszárdi borokkal, üvegpohárból kóstolva, minőségi koncertekkel – azt hiszem, mindez előhozza az emberekből a minőség iránti igényt. Örülök annak, hogy nem váltunk ipari világgá, megmaradt körülöttünk a természet. A magas minőségű turizmus, vendéglátás, kulturális élet legyen ezután is a hívó szó, s ebben természetesen megvan a maga szerepe a könyvtárnak is, mint a kultúra fellegvárának. Én ilyen víziót látok magam előtt, meg ezért is próbálok tenni a magam eszközeivel, úgy is mint a borvidék elnöke vagy mint egyik borosgazda.

Megnőtt a birtok
Heimannék 1990-től elkezdték intenzívebben fejleszteni a borászatukat. Létrehoztak egy BT-t, inkább csak a vállalkozás izgalmáért. Aztán a fél hektáros szőlőbirtok a tíz méteres pincével elkezdett növekedni. Rájöttek, ezt nem lehet hobbi szinten csinálni. Vettek hozzá újabb pincéket, területeket. Az egyik fiuk, Zoltán Németországban tanult borászatot, és most a családi vállalkozásban hasznosítja az ismereteit, a másik fiuk, Gábor, Münchenben német állami ösztöndíjjal készül orvosnak. A feleség, Ági egy ideig Solymárról járt Szekszárdra, aztán ideöltöztek, Heimann Zoltán felállt a bankból, s azóta csak a borászatukból élnek. A meleg iroda, meleg autó, titkárnő mellől felállni, és csak magukra utalva gazdálkodni, borászkodni, kezdetben okozott némi bizonytalanságot, de most már úgy látja, mindig is ezt kellett volna csinálnia.

Dolgozott a borkereskedelemben és a bankszakmában is

Tizennégy éves korában került el Szekszárdról. A kérdésre, hogy ez mikor történt, azt válaszolja, hogy 1973-ban, 1959-es születésű. Nevetve teszi hozzá, hogy Tokajban azt tartják, az 1959-es évjáratot szép test és izgalmas savak jellemzik. Nyelvet akart tanulni. Magánórákon már addig is ismerkedett az angollal. Pécsre kerül a Nagy Lajos Ciszterci Gimnáziumba, mert a szekszárdi Garayban akkor nem volt angolnyelvtanítás. Az angol tagozatos osztályba egyetlen kollégistaként járt, a többiek nagyobb részt pécsi értelmiségi családokból kerültek ki. Budapesten végezte el a közgazdasági egyetemet. Ott szerettek egymásba a feleségével, aki szintén az egyetemen tanult. Az egyetemi évek végén összeházasodtak. Solymáron telepedtek le, ahol ő cementet zsákolt egy építkezésen. A szüleitől kapott pénz segítségével beszálltak egy sorházi építkezésbe. Budapesten dolgozott, jó ideig a borkereskedelemben, végigjárja a ranglétrát, aztán a ’89-90-es változásokkal ő is más irányba indult, kereste a helyét. Nyolc évig volt vezérigazgatója a Béres Rt-nek, utána a Bábolna Rt-nek. Úgy mondja, ott a politika szele is megcsapta, de ez nem langyos szellőként, hanem inkább pofonként értékelhető. Onnan került vissza szülővárosába, az MKB helyi fiókjának volt igazgatója, majd régióigazgató lett.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!