Az olvasóinak ír, nem hajt díjakra

Több kell, mint a biológiai szükséglet kielégítése. Nem elég a hasán keresztül megfogni az embert, hiszen a kultúra, a gondolkodás, a nyelv az, ami emberré tesz. Ékes László szerint nagy baj, hogy kevés a gondolat, a kultúra megmentésért kiált. Pedagógusként, újságíróként, szerkesztőként, íróként és értényiként a magyar és az európai értékeket képviseli, még akkor is, ha vannak, akik azt mondják: ezeket nem szabad ráerőltetni az emberekre, például egy község lakóira.

Diófatollas újságíró

Ékes Lászlót hangulatos írásai miatt nagyon sokan szeretik a megyében, de azon túl is. Szondy Sándor, miskolci fafaragó népi iparművésztől egyszer nem akármilyen sajtónapi ajándékot kapott, azóta diófatollas újságíró. Tolna megyében több mint harminc olyan település van, ahol Ékes Lászlót szívesen látják vendégül író­olvasó találkozókon. Nagyon szoros a kapcsolata az értényi nyugdíjas klubbal. Mint mondta, idén a Szent Márton emlékévre tekintettel szombathelyi kirándulást terveznek, a szent emlékmúzeumát látogatnák meg elsősorban.

– Értény speciális helyzetben van, lecserélődik a lakossága. Ez a folyamat már a téesz­szervezéssel elkezdődött, és ma ott tartunk, hogy nincs számottevő értelmiség a faluban. A huszonharmadik óra ötvenötödik percében járunk – mondja Ékes László, aki nemcsak több kötetében örökítette meg egy valaha volt világ emberét, kultúráját, de a helyi értéktár bizottság elnökeként is dolgozik. Egykori kollégájával, Simon Ferencné nyugdíjas tanítóval és néhány nyugdíjassal mindent gyűjtenek, ami még elérhető. Az idő sürget, hiszen egyre kevesebben vannak azok, akik adatközlőként még emlékeznek arra, ami megmentésre érdemes. Eddig harmincnál több darabja van az értényi értéktárnak, például a barokk Szent Márton római katolikus templom, a Szentháromság­szobor, a kálváriák, a világháborús emlékművek, az emlék­, illetve kopjafák, a Szent Márton emlékhely, a népdalok, a pillés főkötős népviselet, a lakodalmi kokasvivés hagyománya, a gyógymódok vagy a tulipáni pincesor.

[caption id="" align="alignleft" width="640"] Ékes László pedagógus, újságíró, író, az értényi értéktár bizottság elnöke faluja történetéről, néprajzáról ír (Fotó: Mártonfai Dénes)
[/caption]

A bizottság tagjai ellenszolgáltatás nélkül, saját eszközeikkel, saját pénzükből és módszereikkel dolgoznak. Az a céljuk, hogy a hagyományok beépüljenek, rögzüljenek, természetessé váljanak, de fogadókészség és pénz hiányában nincs könnyű dolguk. – Ha már nem lesz, akinek fontos mindez, úgy érzem, a dombok megindulnak, és betemetik a falut úgy, hogy csak a templom tornya és kereszt látszik majd ki. Akkor aztán jöhetnek a katasztrófa turisták – osztja meg az író nem túl derűs látomását, amely mint fogalmaz: az igazi falurombolásra vonatkozik. Pedig Ékes László ezen túl is nagyon igyekszik, hogy mindez ne következzen be: egyike azoknak az elszármazottaknak, akik rendezvényeikkel, kezdeményezéseikkel minden évben gazdagabbá teszik a falut.

Volt lakodalmi, báli zenész is

Ékes László kedvenc hangszere, a tangóharmonika, legutóbbi, döbröközi könyvbemutatóján is előkerült. Nem mindenki tudja az újságíróról, hogy több évtizeddel ezelőtt báli és lakodalmas zenészként is szerepelt, és talán nem tűnik szerénytelenségnek, de Ékes László tapasztalata szerint akkortájt Tamási környékének második legjobb zenekara volt az övék. Édesapja mindig azzal engedte el zenélni: „csináljatok hangulatot, ne törődj a pénzzel”. Ehhez pedig azóta is tartja magát. Mostanság többször muzsikál együtt Keller Antallal és az értényi „Hangász karral”. Hangszere pedig egy valódi Hohner.

– Novembertől nagyon „belehúztam”, már közel kétszáz oldalt megírtam a falu történetéből, néprajzából. Közben újraélem a múltat, látom, hallom az embereket. A kötet kézirata márciusra elkészül, már a fotókat is gyűjtjük, és hozzáteszek a korábbi novelláimból, életképeimből néhányat, ezek teljessé teszik az anyagot – nyilatkozta jelenlegi munkájáról. Lesz elszármazottak találkozója is, június 4-­én. Ekkor Bíró László püspök úr misézik majd.

Ékes László Értényhez való viszonyáról elmondta: úgy érzi, már nem tartozik semmivel a falujának. Nevéhez emléktáblák, emlékfák, Falu­kő és még nagyon sok más köthető. Hasonló a helyzet Szekszárddal, jelenlegi lakóhelyével, elég csak a Garay János Gimnázium orgonájára gondolni, melynek megvételében szintén elévülhetetlen érdemei vannak. Mint mondja: sosem hajtott díjakra, bár ezekből is kijutott elég. Arra viszont büszke, hogy az eddig megjelent hét könyvének minden példánya gyorsan elkelt. Ez az igazi elismerés.