A gemenci szabadidőközpont kalandos történetét idézte fel

Az egykori Bárányfoki üdülőközpont huszonnégy éve került magántulajdonba, és mára jogi csatározások színhelyévé vált. A hangulata, emlékei így talán lassan eltűnnének, ám a fogathajtó versenyeket, a vadasparkot, a gemenci aprópecsenyét, a régi kisvasutat, a kishajót, a túrákat, az erdei kocsikázásokat sokan nem felejtik.

1986-ban János Vilmos igazgató vezetésével nyílt meg a Gemenc belső kiserdejében a mintegy négyhektáros területen fekvő üdülőközpont, a kezdetekkor étteremmel és ajándékbolttal. Később Keselyűsről áttelepítették a múzeumot, amit lengyel famunkások építettek fel, és az Országos Mezőgazdasági Múzeum rendezett be. Az üdülőközpont munkatársai majd egy évig telefon nélkül dolgoztak, de munkájuk során olyan szolgáltatási láncolatot hoztak létre, amely egész napra lekötötte az oda látogatókat.

– Elhatároztuk, hogy lovardát építünk, és ehhez egy kft.-t alapítottunk. Annak tagja volt az Aranyfürt TSZ, az Őcsényi TSZ, a Decsi TSZ, a Mezőgazdasági Kombinát, a Bogyiszlói TSZ, a KSZE gépkereskedelmi és gépkarbantartó cég, a Szekszárdi Kommunális Szolgáltató, a Hungária Biztosító, a Gemenci Erdő- és Vadgazdaság. A gesztor a Tolna Tourist volt. A lovarda minimális összegbe került, mert az erdészet adta az összes faanyagot, az épületet, a lovaspályát saját költségén az Aranyfürt építette. A lovászok, a szakácsok, a pincérek karámépítési, takarítási munkákat végeztek, de ők csinálták a lelátót is. Fél év alatt elkészültünk vele. A Tolna Tourist igazgatója Wiesner György volt, akivel terveink voltak, hogyan fejlesszük tovább a területet. A gazdasági minisztériumtól nyolcmillió forint támogatást ígértek, lehet, hogy meg is jött a pénz, de menet közben új vezető érkezett, aki végül bérbe adta az éttermet, és engem leváltatott. Aztán már csak a kft. tagja voltam, a szabadidőközpont bomlása elkezdődött – emlékezett a régmúltra János Vilmos, aki azóta sem dolgozta fel a történteket.

Fájlalja, hogy nem ismerték fel a lehetőségeket, hiszen mostanra a szabadidőközpont egy virágzó idegenforgalmi hely lehetne. Ehhez ugyanis akkoriban mindent megtettek. Például elintézték, hogy lehessen vadaspark: a pécsi állatkertet nyerték meg támogatónak, amely a Gemenc őshonos állatait, gím- és dámszarvasokat, vaddisznókat, őzeket bocsátott a rendelkezésükre, a park kerítését pedig a munkatársaik építették fel.

Az erdei kisvasút két útvonalon Szomfováig (az egykori Asszonyfalva emlékhelyig), a hosszú járat Pörbölyig közlekedett, a dolgozóik árusították a turistáknak a jegyeket, annak ára kevesebb mint száz forint volt. A kishajót is ők működtették, a Sió csatornán járt az Árvízkapu és a Duna között. A Siónál kikötőt is építettek, ahová lovasfogattal vitték ki a turistákat a hajóhoz, majd vissza.

Bárányfokon rendszeresek voltak az erdei kocsikázások a Sió-partig, egy esőbeállóig, ahol meglepetés piknikkerttel várták a vendégeket, zsíros kenyérrel, szendvicsekkel, borokkal. Hatnapos túrákat is szerveztek, a gemenci erdőn Dunaszekcsőig, majd komppal a Dunán, Baját, Hajóst, Kalocsát és Gerjent érintve, és vissza. A vendégek a bajai pihenőnél szálltak le, onnan mikrobusszal vitték őket a központhoz.

A művelődési házzal közös rendezvényük volt a szüreti felvonulás. Volt, hogy tizenhét lóval, lovaskocsikkal, táncegyüttesekkel, népi zenekarral, csikósokkal mentek Bogyiszlóról, Decsről, Őcsényből, Sióagárdról Pestre, ahol a kocsikról szőlőt, mustot osztottak a helyieknek, turistáknak. Minden évben fogathajtó versenyeket rendeztek, a szüreti nappal egy időben, a felvonuláson vendégfogatosok is részt vettek, Tihanyból, Baranyából, Paksról rendszeresen érkeztek hozzájuk fogatok. Volt olyan hétvégéjük, hogy tizenöt busz állt a parkolóban, de még aznap volt egy nyolcvan fős lakodalmuk is. Mérték a látogatók számát, 1989-ben 72 ezer ember volt.

Szerveztek fafaragó tábort, amelyeken Törő György fafaragó népi iparművész segítette a résztvevőket, az akkor készült padokból Szekszárd városában is fellelhető néhány. Voltak a németországi Regensburgban is, ahol János Vilmos igazgató és a főszakács marhagulyást főzött bemutatkozásképp, de megnyertek egy frankfurti irodát is, buszos turistacsoportokra.

– 1991-ben hagytam ott Bárányfokot, és csináltam egy maszek vendégfogadót Zöldfa néven, az Árvízkapunál. Tizenöt fős szálláshellyel, negyven fős étteremmel, huszonnégy fős teremmel, és volt tíz lovam is. Amikor aztán eladták az üdülőközpontot, kijött hozzám a tulajdonos, hogy nem vállalnám-e el annak a menedzselését. Nemet mondtam, mert nem csinálok magamnak konkurenciát, amúgy pedig nyeljék le a békát. Az egyik igazságot egy angol vendégem mondta ki, amikor egy lovaskocsin ülve, a tavaszi áradásban mentünk az erdőben, és a lovak hasig mentek bele a vízbe: „Uram, tudják mi van a kezükben? A gemenci erdő...” Ezt sosem felejtem el – mondta János Vilmos igazgató.

János Vilmos igazgató adott egy kis ízelítőt a Bárányfoki üdülőközpont étlapjából

Elmondta, hogy miután az erdészet támogatásának köszönhetően el voltak látva vadhússal, és szinte szentírásnak számított, hogy „vadételnek lenni kell”, ezért fácánleves, vadragu leves mindig volt a választható ételek között, ahogy a vörösboros szarvasszelet, a vaddisznósült vadász módra, a vadászpalacsinta, a gemenci aprópecsenye, és persze a pörköltek sem hiányoztak az étlapról. A legnépszerűbb desszertek között főhelyen szerepelt a palacsinta, a pite, a lakodalmaknál pedig a cukrászüzemből rendeltek tortákat, süteményeket. Az italok közül az üveges kóla, a narancslé, a bor és a Szalon sör volt a legnépszerűbb. Az akkori jobb fizetések ötezer–hét­ezer forint között voltak. Az ételek körülbelül ötven forintba kerültek, egy üveg üdítő tíz forint volt, egy liter bort százötven forintért vettek, és háromszáz forintért adtak.