„Már egy éve, hogy megállapították, mellrákom van – kezdte a beszámolóját Bogácsné Nagy Anita. – Beleestem egy nagyon mély és sötét szakadékba, ahol nem láttam semmit. Aztán a becsapódás után hirtelen minden kitisztult, és onnantól fogva olyan volt, mintha az egész nem is velem történne. Az ember ebben a helyzetben nem sokáig tapogatózhat a sötétben. Nekem sem volt időm arra, hogy üljek, és sajnáljam magam, amiért mindez velem történik. Az átmenet villámgyors volt. Egy pillanat alatt belecsöppentem az addigi életemből a legdurvább drámába, amelyben én játszottam a főszerepet. Az ítélet kimondatott: én lettem a rákos lány, aki körül fenekestül felfordult az élet, és akinek gyorsan kell cselekednie. Miután megkaptam a diagnózist, felültem a világ legfélelmetesebb hullámvasútjára, amelyen keserves emelkedők, és lélegzetelállító zuhanások váltogatták egymást. Ráadásul sötétben. Ezért soha nem tudod, mit hoz a következő kanyar.
Az ultrahangon tudtam meg, hogy nagy a baj, aztán vizsgálatok sorozata következett Pécsen. Majd a mellmegtartó műtétem. Ott a szövettani eredményem egy nagyon agresszív rákfajtát állapított meg, de nem továbbterjedőt. Ezért le kellett amputálni a mellem.
A kemoterápiát viszont saját magam miatt nem vállaltam. Úgy érzem engem az tett volna tönkre. Nem szerettem volna azt, hogy a gyermekeim lássák a fájdalmaimat. Úgy gondolom, ez az én döntésem, ebben senki nem dönthet helyettem. Ha egy rák a szervezetben van, azt szerintem a kemo sem tünteti el, esetleg csak megállítja egy darabig. Ha pedig áttéteim lesznek, úgy gondolom az nem a kemo elutasítása miatt lesz.
Pár napja volt az egyéves évfordulóm. Jelenleg negatív eredményeim vannak. Bécsből kapom a gyógyszereket, amiket szedek, szépen szinten tartanak. Nemrég a Pet-CT is negatív lett, amit szintén magánklinikán tudtunk intézni. Jól vagyok, de lelkileg hullámhegyek és -völgyek váltják egymást bennem. Nagyon sok függ attól, hogyan áll hozzá az ember ehhez a betegséghez. Én igyekeztem mindent úgy csinálni, mint azelőtt. Nem maradtam otthon a sebeimet nyalogatni. Dolgozom, ismét kézilabdázom, kirándulok, énekelek, bolondozok. Imádom a munkám, ott mindent elfelejtek. Sok-sok támogatást kaptam és kapok. Lelkileg, anyagilag és még sorolhatnám.
Sajnos, mivel a kemoterápiát elutasítottam, bezárultak az ajtók mögöttem. Onnantól minden felborult, és még közbejött a koronavírus-járvány is. Kerestük az onkológusokat magánrendelésben, tizenkettő orvoshoz időpontom is volt, de végül mindegyik visszamondta a kezelést. Nem jutottam előre, csak agyaltunk merre induljunk el. Majd külföld felé nézelődtünk. Bécsbe, egy kórháznak e-mailt írtam és onnan kaptam választ is.
Nagyon sok pénzbe került a műtétem, de a koronavírus-járvány miatt Bécsben mégsem tudták megcsinálni, így Pesten került sor rá egy magánklinikán. Főnökeim gyűjtést szerveztek az étteremben, ahol dolgozom. Barátok, ismeretlenek, ismerősök, vadidegen emberek utaltak és a büfénél kihelyezett kis üvegedénybe dobták a pénzt. Az egész napi bevételt megkaptam. Nagyon sok pénz gyűlt össze. Így el tudtunk menni a Pet-Ct-re, el tudtam kezdeni a gyógyszerek szedését, meg tudtak műteni, ki tudtam fizetni a tumorvérvételeket, és nemsokára az utolsó műtétemet is meg tudják csinálni. Nagyon hálás vagyok mindenkinek aki segített. Hihetetlenek az emberek, mert ha tényleg nagy a baj, akkor ott vannak és segítenek.
Azt kérdezte, volt-e valaki a szakemberek közül, akire most is feltétel nélkül számíthatok. Igen, Pesten a műtőorvosom asszisztense az, akit bármikor hívhattam, meghallgatott, tanácsot adott. Illetve dr. Schrancz Róbert, a háziorvosom az, aki szintén próbál tanácsokkal ellátni, és az asszisztense, Mónus Zsuzsanna. Volt, hogy késő este hívtuk a dokit, aki mindig készséggel válaszolt, jött, ha kellett. Ők sokat segítenek a mai napig. Onkológusom azóta sincs, de nem is szeretném már.
Röviden ennyi. Nem könnyű a rákkal együtt élni. Minden nap ott van az ember fejében. Amikor levetkőzik és látja a hegeket, vagy amikor a kislányom jön, és kérdezi: Anya ugye nem halsz meg? Erős nő vagyok. Harcolok. Tisztában vagyok vele, hogy a rákos beteg emberek ugyanolyan sokfélék, mint bármely más embercsoport. De biztos vagyok benne, hogy az utazás különböző szakaszait is mindenki átéli, így vagy úgy.
Az én hullámvasutam a következő volt: az első fázisban jött a sokk, a gondolat, ez nem velem történik. Majd, Atyaúristen, mi lesz velem? Ezt váltotta a hitetlenkedés, talán összekeverhették a leleteket. Majd a düh, a harag, a sírás, a hisztizés, a miért pont én?-érzés, önsajnálat, végül a megnyugvás és elszántság. A „nézzük, mi a feladat, és hogyan lehet végrehajtani. Meg kell csinálni!”
Jó, ha tudod, min megy keresztül egy ember, akivel közlik, hogy rákos. De tudjátok, mit mondok nektek? Hullámvasút-hasonlat ide, pontokba szedett érzések és gondolatok oda, azt az állapotot valójában képtelenség megfelelően szavakba önteni. Azzal teszitek a legjobbat, ha az ösztöneitekre hallgattok, és hagyjátok, hogy a „dráma főszereplője” irányítson. Érezze, amit érez, és gondolja, amit gondol.”
Másokon is szeretne segíteni, ezért mondta el a történetét
Bizonyára lesz, aki meglepődik, miért mondta el Anita a betegsége történetét. Ennek csak egy oka van: szeretné felhívni minden nő figyelmét arra, hogy figyeljék magukat, ha kis fájdalmat, vagy csomót éreznek, ne legyintsenek: elmúlik, nem nagy ügy. Igenis járjanak utána. De még a jeleket sem kell megvárni, el kell járni rendszeresen vizsgálatokra, már a család, a gyerekek, a szerető férj miatt is. Anita családjában nem volt senkinek ezt megelőzően mellrákja, a fiatalasszony sokat sportolt, egészségesen élt, mégis megtörtént a baj. Hogy miért, erre persze senki sem tudja megadni a választ. A rák sajnos kegyetlen, nem válogat és nincs tekintettel senkire, alattomosan növekszik, mire észreveszik, sokszor már késő.
Borítóképen Bogácsné Nagy Anita
