Sáfrány Mária kalocsai mintákkal hódít a Sárközben

Az első Tolna megyei illetőségű népi iparművész a bogyiszlói Kiss Ernő volt, aki 1954-ben kapta meg ezt a címet. A legutóbbi pedig a paksi Sáfrány Mária, aki 2018 decemberében részesült az elismerésben. Hímző, aki „túlféli” gyökerekkel is rendelkezik – az egyik ágon foktőiek voltak a nagyszülők –, ezért kalocsai terítők készítésével kezdte pályafutását. Tolna megyében, ahol a sárközi a nyerő, ez eleinte nem okozott osztatlan elismerést, de később megbecsülték, s tegyük hozzá: ő is alkalmazkodott a helyi elvárásokhoz. Ma már a sióagárdi motívumok a kedvencei, és sárközit is varr.

Anyai nagyapja ügyes kezű faesztergályos volt. A bútortól a borotválkozó tükörig sok mindent készített, nagyanyja pedig csuhéval fonta be a székeket. Kislánykorában a dédi által varrt és hímzett ágyneműben aludt. Innen az indíttatás, s persze édesanyjától is sokat tanult.

Minket gyerekkorunkba nem a plázába vittek szórakozni – emlékszik vissza –, hanem ültünk anyánk mellett, és ellestük amit csinált: a hímzést, a horgolást, a kötést. Én már általános iskolás koromban magam tervezte mintákat hímeztem.

A rendszerváltás előtt az egészségügyben dolgozott, azt követően saját kézműves termékeit árusította egy kis paksi üzletben: hímzéseket, gobelineket. Kézimunka-előnyomással is foglalkozott. Az árukészlet eleinte kevés cikkből állt: cérnákból, fonalakból, horgoló- és kötőtűkből, gyöngyfűzéshez szükséges kellékekből. Két költözés után került a jelenlegi helyére a bolt, már komolyabb rövidáru-kínálattal.

Ez nem biztosít fényes megélhetést – hangsúlyozza –, de nekem megfelel. Mert mellette tudom készíteni a művészi igényességű hímzéseimet. Az alkotás öröme éltet. Tagja vagyok a Tolna Megyei Népművészeti Egyesületnek, zsűriztetem is a munkáimat. A népi iparművész cím megszerzése enélkül nem is lehetséges.

Rendszeresen megjelenik hímzéseivel Sáfrány Mária, már vagy tizenkét éve, a budapesti Mesterségek Ünnepén. Főleg terítőket és népviseleteket készít. Most, február elején hímzőtanfolyamot indított a paksi múzeumban, a Csoóri-program támogatásával. Felkutatja azokat az idős mestereket, akik az adott népművészeti közegben, falun élnek, és tanulhat tőlük.

Uszódon Kun Gáborné írja a mintáimat – mondja –, Sióagárdon pedig Kovács Jánosné. Három-négy éve a sárközi mintákkal is foglalkozom, de főleg a sióagárdit szeretném népszerűsíteni, mert az kevesebb figyelmet kap, mint amennyit megérdemelne. Mindenütt akad érdeklődő. A boltban is látom: férfi vásárlók is jönnek. És ha egy anyuka behozza a fiát, hogy hímezni szeretne, mindig biztatni szoktam. Pedig némelyik szülő nagyon aggódik, hogy milyen „hajlam” ez egy sráctól. Egyébként az én három fiam is kipróbálta a gobelinkészítést, és sikerélményt jelentett számukra.

Számos elismerésben részesült Sáfrány Mária az elmúlt évek során. Ismerik Pakson, sokan kérnek tőle kézimunkázással kapcsolatos tanácsokat. Kíváncsiak arra: mit készít most? Munkássága bekerült a helyi értéktárba.

A Duna Palotában is bemutatkozott

Sáfrány Mária 1960-ban született Pakson. A szekszárdi egészségügyi szakközépiskolában érettségizett 1978-ban. Dolgozni a paksi városi rendelőintézet szemészetén kezdett. (Elvégzett egy szemész szakasszisztensi tanfolyamot is.) Elvált, három fia van. A második gyerek születése után, 1989-ben már nem ment vissza az egészségügybe, hanem a hímzéssel kezdett komolyabban foglalkozni. Először bedolgozóként, aztán vállalkozóként, kézműves termékeket készítve, rövidáru üzletet nyitva. Ismert és elismert kismesterré vált, tanfolyamot vezet, tanácsokat ad. Munkássága bekerült a helyi értéktárba (2015), uszódi fehérhímzéses viselete megkapta a Magyar Kézműves Remek díjat (2017), két viseletét kiállították – más kitűnő kézműves alkotásokkal együtt – a budapesti Duna Palotában (2018), megkapta a népi iparművész címet (2018).