Sióagárdi hímzés lyuk nélkül nincsen

A rózsa motívum sok tájegység hímzésminta-kincsében megjelenik. A szőlő ritkább. De ami egyedi, kizárólag sióagárdi: az ibolya. Ahogy népiesen mondják, az „ibolás ümög” az itteni viselet jellegzetes darabja. S vannak rózsás, szőlős mintákkal hímzett ruhák, kendők, terítők, törölközők is. A lábra bütykös, bimbós, koszorús vagy szőlőfejes kapcát, arra tutyit húztak. A kosztümkabátnak megfelelő ruhadarab volt a löbi. Azaz nemcsak volt; ma is az. Mert Sióagárd azon kevés falvak közé tartozik, amelyek nem hagyták múltba veszni a viseletkultúrát. Helyi szóhasználattal élve: még nem vetkőztek ki. Az idősebbek, a vasárnapi misére menvén ma is felveszik ezeket a ruhadarabokat, a fiatalabbak és a gyerekek pedig a közéleti rendezvényeken jelennek meg népviseletben.

Jártas e témában Vargáné Kovács Veronika, aki sokfelé vezetett már hímzőszakkört, Békéscsabától, Budapesten át Székesfehérvárig. A szekszárdiakkal most nyári szünetet tart, de ősszel folytatják az együtt varrogatást. Addig is van egy-két meghívása rövid tanfolyamokra. Legközelebb Szabadkára megy. De nem emiatt ismerik a legtöbben, hanem a Hímzésmúzeum miatt. A látogatható magángyűjteményt a Leányvár egyik présházában rendezte be. (A tetőtérben lakik.) Gyakorlott tárlatvezető, pillanatok alatt ismerteti a hazai viseletek fő jellegzetességeit.

Nem is annyira a színek és a minták – mondja -, inkább a szoknya és az ing formája segít eligazodni, hogy egy népviseleti ruhadarab hová tartozik. A bogyiszlói szoknya tulipán alakú, a sióagárdi harang alakú, míg a sárközi teljes körben kiterülő. A bogyiszlói és a sárközi ingnek húzott, bő ujjvége van, a sióagárdit viszont szűkujjúnak vagy sípujjúnak mondjuk. Leér a csuklóig, nem rövidült meg az idők folyamán, mint a másik két tájegységnél, hanem megtartotta a hosszát, és ez adja az eleganciáját. Hegyes csipkében végződik, a végén két sor lyuk van, és gyönyörű bordűrös díszítmény.

Sióagárdi hímzés lyuk nélkül nincsen. A múzeumban nyomon követhető a fejlődés az 1840-es évektől. Eleinte még díszítetlenek voltak a kendervászonból készült ruhák, de hamarosan megjelentek az áttört, lyukas díszítések. Minden lyukat körbehímeztek, ami igen munkaigényes. Egy szép ing elkészítése sok hosszú, téli estét kitöltött, esetenként hat hónapig is eltarthatott. Fehér anyagra dolgoztak, eleinte csak fehér fonallal, később, 1927-től színessel. Ekkor már nem helyben szőtt alapanyagot használtak, hanem párizsi és lyoni brokátot, hozzá cseh kasmírt, csipkét és gyöngyöt vásároltak az utazó kereskedőktől. A rávaló pénzt törött paprika és más termények eladásával keresték meg.

A sióagárdi viseletnél nincs olyan színkavalkád, mint például Kalocsán. Diszkrétebb a kidolgozás, a legjellegzetesebb szín a permetkék, az agárdi kék. Sokfelé ez kéklik még ma is a faluban. A kötényeken is, és a hagyományőrzésre figyelők, a házak alját is ezzel a színnek húzzák el.

A település díszpolgárává avatták

Vargáné Kovács Veronika 2005-ben nyitotta a sióagárdi hímzésmúzeumot. Egy könyvet is közreadott 2010-ben a település népművészetéről, elsősorban a viseletkultúráról. Negyvenévnyi kutatómunka van már a háta mögött. A leányvári népművészeti gyűjteményt külföldiek is látogatják. Japánból szinte minden évben érkeznek kisebb-nagyobb csoportok. Összességében azonban kevés a fizetővendég, ezért már a bezárás gondolata is felmerült. Különösen akkor, amikor, három éve, özvegyen maradt a múzeumalapító. Szerencsére azonban a család egyre bővül. A 74 éves asszonynak három gyereke, nyolc unokája és egy dédunokája van. A kiállítási anyag megtartására, működtetésére egyre több az esély. Kár lenne veszni hagyni, hiszen a gyűjtemény fontossága vitathatatlan. Bekerült a Tolna megyei értéktárba. Vargáné Kovács Veronikát munkássága elismeréséül, 2011-ben Sióagárd díszpolgárává avatták.