Senki sem hajtott fejet az áldozatok emléke előtt

Csendes, kihalt volt a temető. Néhány sírnál fejkendős anyókák, ám rajtuk kívül senki sem járt erre. Sem iskolások, sem pedig veteránok. De elmaradtak a különféle pártok vezetői is, s az utca embere sem tette tiszteletét, hogy fejet hajtson az elesettek előtt.
Tegnap múlt hatvan esztendeje, hogy a hivatalos szovjet közlések szerint Magyarországon véget ért a második világháború. Persze tudjuk, április 4-én csak a Sztálinnak küldött, kötelezően optimista jelentésben értek véget a csaták. Ám ennek ellenére 45 éven át ilyenkor mindig kivonult a nép apraja-nagyja, hogy megemlékezzen az eseményről. Tizenöt esztendeje már ez a dátum is csak egy a sok közül. Szinte sikk lett felette átlépni, nem ritkán belerúgni. A legtöbben ma már csak az ettől a naptól datálható borzalmakra, a megerőszakolt nőkre, a kényszermunkára elvitt emberekre emlékeznek. Hogy a felszabadító vagy megszálló – kinek-kinek érzése szerint – szovjet csapatok a magyar történelem sötét időszakának vetettek véget, lassan feledésbe merül. Divat lett gyalázni a katonákat. Azokat is, akik messzire vetődve otthonuktól, idegen földön haltak meg. Egy olyan ország földjében nyugszanak, amelyre addig a térképen is csak nehezen leltek rá.
Ha másért nem is, de értük érdemes lett volna megállni egy pillanatra, s megemlékezni a hatvan évvel ezelőtt történtekről. Azokról a névtelenekről, akik nem tettek mást, csak egyszerűen meghaltak.