Ha újra kezdhetném, kertész lennék

– Ki a kertfelelős?
– Enyémek az örökzöldek, a feleségemre az évelő növények tartoznak. De látná a másik kertünket! Egy Nógrád megyei kis faluban, Nőtincsen vettünk pár éve egy parasztházat, mert ezt a kertet kicsinek éreztük. Mi voltunk az első pestiek ott, le is néztek minket az őslakók. Felújítottuk a házat, teleültettük a kertet. Meg is lett az eredménye! Mindenki megbecsül minket a faluban. Mi mindig pici növényt vásárolunk, és várjuk, hogy kibontakozzék. Ha újra kezdhetném, biztosan kertész lennék. Csodálatos dolog nézni, ahogy növekszenek az élőlények! Ugyanezt szeretem a gyermeknevelésben is. Bámulatos, ahogy kibontakozik egy kert, ahogy egy gyerek személyisége fejlődik.

– Ez az oka, hogy a pszichológusi pályát választotta?
– Igen. Tudja, a két világháború között gyermekkertésznek hívták a pedagógusokat. Így már érthető, miért érzem hasonlónak ezt a két szakmát. Egész életemben a hobbimnak élhettem, soha nem éreztem úgy, hogy dolgozom. Mindig imádtam tanítani. Most éppen üzleti pszichológiát tanítok a szolnoki gazdasági főiskolán, hetente egy napot. Erre nagyon kell készülnöm, én mindig drágán vettem és olcsón adtam. De a diákok szeretnek. Hetente egy-két előadást tartok vidéken, amit nagyon szeretek, bár fárasztó. Három könyvön dolgozom egyszerre, nyáron be is fejezem őket. Csak a magánpraxisomat adtam fel pár éve, azt már nem bírtam. És most jöttem haza Japánból, ahol kiadták a legnépszerűbb könyvemet, amelyet még fiatalon írtam.

– A japán kertek is gyönyörűek! A kertész szemével is figyelte ezt a távoli országot?
– Tényleg fantasztikus az az ország! Nemcsak a növények és a kertek különlegesek, hanem az emberek is olyan kedvesek. Nagyon örültem, hogy el tudott kísérni a feleségem, és nem egyedül kellett felfedeznem a titkait. A világ megismerése óvodáskorban című könyvem olyan siker lett, hogy máris elkezdtek fordítani egy másikat, pont az Én és a másikat. Nagyon szeretnék, ha ennek megjelenésére is kimennék. De én már nem vállalok még egyszer egy ilyen hosszú repülőutat.

– Nem szeret utazni?
– De, sőt nagyon sokat utazom. Nemrég Erdélyben jártam, az ottani pedagógusoknak adtam elő. Nagyon megható volt látni azt a rengeteg tudásra éhes szempárt. Ugyanez szokott fogadni az itthoni előadásaimon is. Már nagyon régóta járom az országot, változatlanul hívnak mindenhova. Olyan sokat, hogy nem is tudok minden felkérésnek eleget tenni, pedig nagyon szeretnék.

– Ez a népszerűség a húsz éve alábbhagyott Családi kör miatt van?
– Talán amiatt is, de tudja, a tanárképző főiskolákon még mindig az én könyveimből tanítanak, úgyhogy a szakma azóta sem felejtett el.

– Hogy bírja ezt az iramot?
– Fizikailag nagyon jól, szellemileg már kevésbé. Sajnos már lassabban dolgozom, mint régen. El is döntöttem, hogy jövőre kevesebbet vállalok.

– Képes lesz rá?
– Nem tudom, remélem. Ha fáradt vagyok, ideges vagyok, még a feleségemmel szemben is. Ezt pedig nem érdemli meg.

– Mikor pihen?
– Nagyon kicsi az alvásigényem. Éjjel fél egykor fekszem, reggel fél hétkor kelek.

– Mit csinál utána?
– Attól függ, mi áll a noteszomban. De az biztos, hogy mindennap 5-6 kilométert gyors tempóban gyalogolok, este pedig háromnegyed órát tekerek a szobakerékpáron. Sokszor pingpongozom a családdal, egyetemistakoromban versenyző voltam.

– Akkor nem csoda, hogy bírja a terhelést. Nekem úgy tűnik, mintha le is adott volna néhány kilogrammot.
– Igaza van, az utóbbi időben tényleg fogytam, nem is keveset. Büszkén mondom, húsz kilót sikerült leadnom. És nagyon sajnálom, hogy korábban ezt nem tettem meg. Tudja, hízékony családból származom, egész életemben a kilóimmal kínlódtam. Aztán öt évvel ezelőtt Palásthy Gyuri filmrendező barátom születésnapjára voltam hivatalos, és nem fértem bele az ünneplőöltönyömbe. Na, akkor döbbentem rá, hogy ideje lenne lefogynom. Pedig imádok enni, és közben jókat beszélgetni.

– Akkor most hiányoznak az életéből a kiadós evések és beszélgetések?
– Hát, az bizony már a múlté! Délben elég két pár virsli kenyér nélkül, vacsorára egy szelet sajt. Ha többet eszem, az azonnal meglátszik a mérleg mutatóján. Szerencsére az unokáim nem örökölték a testalkatomat.

– Hadd kérdezzem meg, milyen a viszonya az unokáival?
– Jó, de nem olyan, mint gondolná. Amikor Marci, a legidősebb unokám született, Zoli fiam csak négyéves volt. Emiatt keveset tudtam az unokákkal törődni. De nagyon helyesek, okosak. Vera lányom remekül neveli mind a négyet.

– Kért öntől valaha nevelési tanácsot a lánya?
– Hogyne, számtalanszor. Bosszantott is, hogy sokáig semmi másról nem lehetett vele beszélgetni, csak a gyerekeiről. Aztán, ahogy nőttek, egyre kevesebb kérdése volt. Francia–eszperantó szakos tanár. Fantasztikus nyelvérzéke van a lányomnak, egy év alatt megtanult franciául. Tehetséges képzőművész, több könyvemet ő illusztrálta, megtanult korongozni is. Karácsonyra mindig saját készítésű ajándékot kapok tőle.

– Látom, mennyire fontos önnek a családja.
– Nagyon. A feleségemmel majdnem negyven éve élünk együtt. Neki köszönhetem a kertészkedést, ő tanított meg mindenre. Edit lányommal és Zoli fiammal is remek a viszonyom. Látja ezt a zongorát itt, a nappaliban? Ezen a feleségem szokott gyakorolni, és nekem nincs szebb muzsika annál, mint amikor ő játszik.

1954-ben érettségizett a Madách Gimnáziumban

1966-ban nősült

1973–85: az MTV Családi kör című műsorának szakértője

1991–2001: Magyar Rádió, Apró-cseprő című műsor szakértője

Pályája: 1954–1977 ELTE pszichológia tanszék munkatársa

1977–1996 MTA Pszichológiai Intézet tudományos osztályvezetője

2000– szolnoki gazdasági főiskola, tanár

Díjak, kitüntetések:

1985 Ifjúsági díj

2002 Pro Scuola Urbis

2005 Magyar Köztársaság Tisztikeresztje Családja Felesége: Farkas Zsuzsanna, tanár egy budapesti gyógypedagógiai iskolában

Gyermekei: Vera – francia–eszperantó szakos tanár, Edit – kellékes a Nemzeti Színházban, Zoltán (18) – angol–esztétika szakos az ELTE-n

Unokái: Marci (14), Bálint (12), Kata (10), Anna (4) -->