Ország-világ

2005.07.02. 06:35

Porrá lett életek a Bánságban

Mintha egy háborús film díszletei között járna az ember, se vége, se hossza nincs az összedőlt házak sorának. Az április végi árvíz tengerét részben kiszivattyúzták, részben beszívta a föld, csak a kertek alatt csillognak még a megmaradt belvizek. Ótelek a romjait takarítja, az újjáépítés csak ezután kezdődhet.

Lukács János, Kolozsvár

[caption id="" align="alignleft" width="320"] Ótelek Temes megye egyik leggazdagabb települése volt, itt legalább négy-öt szobás házakat építettek. Aztán jött az ár. Most mindent elölről kezdenek. A pusztító víz nemcsak az épületekben tett nagy kárt, hanem a lelkekben is.
[/caption]„Nem lehet azt elmesélni, ami velünk történt – törli meg homlokát az óteleki Hangya János, miközben sorba rakosgatja a házáról még menthető tetőcserepeket. – Jött a víz, mindenünk odalett.” Mit is mondhatna? Az idős férfi három hét alatt háromszor költözött, tragédiájára aligha lehet bátorító szavakat találni. „Recsegett, ropogott minden – emlékszik vissza a hatvanéves bácsi. – Aztán amikor egy-egy ház összedőlt, akkora hullámot vetett, mint egy bálna az óceánban.” A bánsági faluban házak százai váltak eggyé a földdel az április végi árvíz puszításakor, az újjáépítésnek a legszomorúbb munkával, a romok eltakarításával kell kezdődnie. A víz nagy részét a magyar szakemberek kiszivattyúzták, a maradék többnyire elszivárgott, néhány kisebb „tavacskán” kívül a falu fölött terjengő nehéz iszapszag emlékeztet a két hónappal ezelőtti, borzalmas hétvégére.

A szellemfaluvá vált településen a még itt-ott álló falmaradványok közepén, az ablakok magasságában sötét csík húzódik: idáig ért a víz. Ótelek egész Temes megye egyik leggazdagabb falujának számított, a házak többségét négy-öt szobásra építették, konyhával, fürdőszobával. Egy-egy ilyen házban aztán két-három generáció is ellakott egyszerre, ma már mindenkinek megvan a maga története az árvízről. Egy várandós fiatalasszony Franciaországba ment kirándulni, az árvíz hírére már nem jött haza, megszülte Párizsban a gyermekét.

A 31 éves Dull László kimenthette volna javait, de inkább kiment a falu szélére, hogy árokásással, homokzsákok hordásával próbálja elvezetni a fenyegető áradatot. Azon a péntek éjszakán ott volt az egész falu, mindenki úgy próbált védekezni, ahogyan tudott. Minden erőfeszítés, minden igyekezet kevés volt. A víz szombat reggelre elérte a falu határát, délben megjelent a polgármester a kilakoltatási parancscsal, estére összedőlt a ház. „Pedig épp azon a pénteken vettem meg a gipszkartont, szerettem volna olyan szép nagy konyhát csinálni, mint a városiak, még a mestert is kifizettem” – túr bele egy vasdoronggal a romokba a fiatalember, mint aki még keres valami menthetőt.

Dull Lászlónak háromszobás háza volt, az állami lakásépítési program szerint viszont csak egyszobás házat építenek majd neki. Az algoritmus ugyanis nem az elvesztett ház nagyságát, hanem a családtagok számát veszi alapul az új ház méretének meghatározásakor. Kétfős családok egyszobás, négyfősek kétszobás házat kapnak, az ennél nagyobb családoknak pedig háromszobás házakat építenek ingyen, állami alapból.

Az elégedetlenség persze ennek ellenére általános, Marossy Zoltán, Temes megyei alprefektus irodája előtt hosszú sor kígyózik a fogadóórára várva. „Van, aki azért méltatlankodik, mert ő egész életében dolgozott és ötszobás házat épített, de most csak egyszobásat építünk neki helyette. A szomszédja pedig egy kis putriban lakott, de van négy-öt gyereke, ő most nagyobb házat fog kapni” – állítja a kormány területi képviselőjének helyettese, aki a lehetőségekhez képest próbálja békíteni a kedélyeket. Az emberek az újjáépítendő házak méretét is kicsinylik, az egyszobás lakóházterv hasznos felülete például konyhástól, előszobástól, fürdőszobástól alig éri el a harmincnégy négyzetmétert, miközben volt olyan ház, amelyben egyetlen szoba is elérte a hatszor ötös méretet.

Marossy becslése szerint Temes megye területén eléri az ezret is az újjáépítendő házak száma, van néhány száz, amelyek megerősítésre szorulnak, és további százvalahányra tehető azok száma, amelyek apróbb javítások után már lakhatóvá válnak. A pusztító ár azonban nemcsak a házakat tette tönkre, hanem a tonnaszámra elraktározott gabonát, a termőterületek gazdagnak ígérkező veteményeit is semmivé tette. Hangya Jánosnak sikerült kimentenie 13 kismalacot, de egy vagonnyi búzáját elvitte az ár. Kevesen voltak, akik az állataik közül meg tudtak menteni néhányat, javarészük bennfulladt az ólakban. Talán csak a libák képeznek e szabály alól kivételt: az ártenger tetején vidáman lubickoló fehér szárnyasok jól elvoltak a partra kisodort, elázott gabonazsákok tartalmával, most pedig egyre-másra érkeznek haza, régi otthonaikba.

Szeles Szilárd azon kevesek közé tartozik, akiknek épen maradt a házuk, bár a belső falakat neki is le kell bontania. Amikor meghallotta, hogy Magyarországról érkeztek szivattyúk, elhatározta, felajánlja segítségét a szakembereknek. „Bementem Temesvárra, délután akartam volna visszajönni, hogy segítsek, de addigra rosszul lettem, és elvittek a mentők” – meséli a férfi, majd lemondóan teszi hozzá: „Túl sokat láttam.” Szeles Szilárdnak ennek ellenére viszonylag könnyű a dolga, a háza megmaradt, legalább van hol laknia. Az ótelekiek többsége rokonoknál húzta meg magát.

A faluban egyébként nincs ember, aki ne méltányolná a legmesszebbmenőkig a magyarországiak segítségét. „Ha nem jönnek a magyarok, talán még most is víz alatt volnánk” – véli Tamás Jánosné, akit férjével és sógora családjával együtt valamiféle földöntúli bizalom táplál. Hit a jövőben, az élet értelmében. Pedig Tamásék háza összedőlt, a sógoráét viszont sikerült az utolsó órákban két rönkfával kitámasztani, így a Virág-portán csupán a vakolat bánja az árvizet. Igaz, az ő házuk valamivel magasabban is fekszik a többinél. Nappal közös erővel bontják a Tamás házat, éjszaka pedig mindannyian Virágéknál húzzák meg magukat.

„Valahogy majd csak lesz, egy biztos: mindenképpen hozzá kell majd építeni ahhoz a házhoz, amit kapunk az államtól” – mondja az asszony, miközben kitölti a pálinkát, és elnézést kér a vendéglátás szerény volta miatt. Férjét leginkább a szerszámai elvesztése bosszantja, de örülni tud annak, hogy sikerült kimenteni néhányat a falubeli focicsapat trikói közül. „Ő az Óteleki Bega edzője, én pedig mosom a trikókat” – mosolyog Tamásné, miközben a világ legtermészetesebb mozdulatával megcirógatja férjét. Ahogy a labdarúgásról szó esik, Tamás János egyre inkább elemében érzi magát. Még egy pohár pálinka, és büszkén énekli el a piros-fehér csapat himnuszát. „Eljött újra az a pillanat, / Amikor pályára lép a Bega csapat, / Piros-fehérek, derék kis legények, / Ez ám a győztes Bega együttes, / És még ha vesztes is, nem bánatos.” A rím néhol sántít, a ritmus nyikorog, de nem is ez számít: az óteleki csapat győzelemre született.

Cseh segítség a víztisztításra

A héten megérkezett Csehországból Temesvárra öt víztisztító állomás, a berendezés összértéke eléri a 70 ezer eurót. A tisztítóberendezéseket Óteleken, Újváron, Jánosföldén, Fényen és Gátalján szerelik fel, kapacitásuk napi 12 ezer liter. Ovidiu Draganescu Temes megyei prefektus szerint a cseh kormány adománya az eddig érkezett legnagyobb értékű segély. Az árvizet követő időszakban a bánsági hatóságoknak az egyik legnagyobb gondot az ivóvíz előteremtése okozta.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában