Egymás ellen kémkedő szövetségesek

A hidegháború végével minden titkosszolgálat fellélegzett. Joggal hihették, hogy vége a több évtizedes „spy-game”-nek, a nagy kémjátéknak a blokkok között. Az új szabadság első óráiban azonban arra kellett rádöbbenniük, hogy most az ellenség helyett a baráti országokat kell megfigyelniük. Ipari kémkedés, a belső politikai helyzet felmérése, és az utóbbi időben a „terrorizmus elleni harc” is nélkülözhetetlenné tette a megfigyelést. A kockázat nem lett kisebb, a lebukás veszélye sem, sőt. Ha fény derül egy-egy ügyre, mint most Szatmári Ildikó esetében, akkor az igencsak ronthat a szomszédos országok egymásba vetett bizalmán.

A kérdés minden „laikus” számára joggal feltehető: miért van szükségük a titkosszolgálatoknak arra, hogy a NATO vagy az EU kötelékein belül egymás ellen kémkedjenek? Ha ipari kémkedésről van szó, a válasz egyértelmű: a gazdasági előnyök megszerzése miatt. Ha azonban fontos politikai döntésekről, netán terrorizmusról, akkor elbizonytalanodunk: elfogadható-e ez a nem éppen tisztességes eljárás.

Az európai országok igen különbözően kezelik a beutazások, a menekültek és a bevándorlók joggyakorlatát. A németországi igen liberális törvényekre például Franciaország vagy az Egyesült Államok okkal tekint gyanakvással. Ezt a szeptember 11-i események után beláthatjuk. Mohamed Atta és társai éveken keresztül éltek diákként Hamburgban, ott készítették elő a véres merényleteket. A törökországi kurd terrorszervezet, a PKK tagjai a politikai menedékjogot kihasználva agitáltak a demokratikus rendszer ellen, gyilkosságtól sem visszariadva. A CIA és a Moszad viszont végig figyelte ezeket a csoportokat és személyeket. Ez vezetett Abdallah Öcalan kurd terrorista letartóztatásához is. Legkésőbb ezeknél az eseteknél lett világos a partner titkosszolgálatok számára, hogy valamit tenni kell. Ha – a példánál maradva – német titkosszolgálat nem figyeli meg a németországi radikális vagy gyanús muzulmán bevándorlókat, akkor a külföldieknek kell tenni valamit. A rendőrséghez, a bevándorlási hivatalhoz beépülve a CIA vagy az MI5 ügynökei könnyen képet kaphatnak célszemélyekről, akik nem csak a befogadó országot veszélyeztethetik, hanem egy európai uniós útlevél birtokában akár az egész világon szabadon mozoghatnak és merényleteket hajthatnak végre.

A napokban elfogott szír terrorista, Luai Sakra esete is ezt bizonyítja. A férfi éveket töltött a németországi Schramberg városában, innen építette ki kapcsolatait az al-Kaidával, és német muzulmán fiatalokat is toborzott afganisztáni kiképzőtáborokba. A terroristát most Törökországban fogták el, ahol egy 750 kilogramm súlyú bombán dolgozott lakásában. A szerkezettel egy izraeli hajót akart felrobbantani valamelyik déltörök kikötőben. A „barátok elleni kémkedésnek hála” a férfi és bombája rendőrkézen van. Időközben az is kiderült, hogy ő pénzelte a törökországi robbantásokat. A pénzt Irakból, Musab el-Zarkawitől kapta erre a célra.

Ezek a példák elég szemléletesen bemutatják, hogy ha nem is egy fair dologról van szó, de hatásuk néha kifejezetten pozitív a biztonságunkra nézve. Ami persze nem azt jelenti, hogy a magyar–román kémügy a terrorizmusról szólna.