Az élet is egy történet, maga a mese

„A mese nem elvezet a valóságtól, mint sokan gondolják, hanem odavezet hozzá, mélyre vezet a lelki valóság tartalmaiban, legyen szó szeretetről és gyűlöletről, a fent emlegetett életről és halálról, jóról és rosszról, küzdelemről.” (Vekerdy Tamás)

Sokan mondják, a mesék gyerekeknek valók. Nincs szükség történetekre, mert nevetséges időpocsékolás, éretlen dolog, amire egy felnőtt, értelmes embernek már nincs igénye. Kevesebb lenne a világ az őszinte nevetés, egy meleg ölelés, egy forró nap utáni hűsítő ital nélkül. Szegényebb lenne a világ, történetek nélkül.

Honnan erednek a mesék? Több ezer évvel ezelőtt, az internet, mozi, a könyvnyomtatás és az írás feltalálása előtt, énekmondók járták a világot. Történeteiket elvitték az emberekhez, akik összegyűltek ezeken az alkalmakon. Az énekmondók különleges emberek voltak. Elbeszéléseiket ők is csak hallották, megjegyezték és tovább adták. Volt, amit kihagytak, volt, amit hozzátettek. Így, szájhagyomány útján maradtak ránk népmeséink, a Grimm fivérek meséi, vagy éppen az Odüsszeia. Gyakran, ezeket olvasva megfeledkezünk a jelentőségükről. Apák, anyák, utazók, parasztok, nemesek, közemberek évezredeken át adták tovább, míg eljutott hozzánk. Ez egy olyan kincs, amit igazán meg kell becsülnünk.

Miért fontosak a történetek? „Egy mese olyan, mint egy dió. A bolond egészben nyeli le, és fuldoklik. A bolond eldobja, gondolván, hogy nem sokat ér. De egy bölcs asszony módot talál rá, hogy feltörje a héját, és kiegye a belét.” (Patrick Rothfuss: A bölcs ember félelme) A mese tanít – egyszerre szól az értelemhez és az érzelmekhez. A mese nevel – elmondja, hogyan élhetünk, mi az, ami helyes és mi az, ami nem, hogyan érthetjük meg embertársainkat. Egy mese szórakozást nyújt, kikapcsolódást, felüdülést. Növeli a kreativitást, a képzelőerőt, bővíti a szókincset. Kapcsolatokat teremt: a mesemondó és a barátai, egy apa és a családja, egy anya és a gyermeke között. Olyan dolgokról szól, amik velünk nem történnek meg, vagy éppen megtörténhetnek és nem érnek készületlenül. Egyszerre történelem, hagyomány, emlék. Katarzis.

Mit is kutatunk egész életünkben? Minden ember történetet mesél: a saját történetét. Ott van a fejünkben, ezt mondjuk magunknak, és így határozzuk meg magunkat. Egy jó történet elmondja, hogy honnan jöttük, kik vagyunk most, és merre tartunk. A mesék megsérülhetnek, kieshetnek a ritmusból. Üressé, és kétségbeesetté válhatnak. Vajon mikor zárulnak le? Keressük a megtisztulást, azt a belső megrendülést, ami után másként tekintünk a világra. Mintha kicsit jobban látnánk, mintha másként dobogna a vér a fülünkben. Mintha másként fúja a szél, más a víz íze, mások leszünk mi is. Ezt a katarzist adják meg a történetek.

Tehát, mi is mozgatja a világ kerekét? Történetek. Némelyik sekély vizű patak, lágy csobbanású tó, viharos tenger. „Mese!... Lám, elteltek hosszú századok, városok pusztultak, népek tűntek el a föld színéről, szertefoszlott minden, ami volt, akár a füst – de a mesék élnek, ma is el-elmondják őket, és figyelmeznek rájuk bölcs királyok, mély gondolkozású kormányférfiak is, nagyszerű aggastyánok és nemes törekvésekkel eltelt ifjak is.” (Gogol)