Az álom megvalósul…

Egy szép decemberi napon hatalmas pelyhekben hullt a hó. A Mikulás házában folytak a szokásos teendők. Mindenki készülődött, hiszen ezekben a napokban gyermekek tömegei látogatják meg a Mikulást. Ő is végezte reggeli teendőit, felöltözött, megreggelizett és már alig várta, hogy a gyermekekkel találkozzon.

Majd megnyílt az ajtó a sok kíváncsi szem előtt. Átlagos napnak indult ez is, sorra érkeztek a gyermekek kívánságaikkal. Arra azonban nem számított, hogy ez más lesz, mint a többi. Ma ugyanis olyan dolog történt vele, ami még sohasem. Egy hét év körüli szőke hajú, kék szemű kislány toppant be az ajtón nagymamájával. Mesébe illő teremtésnek látszott, sőt azt is észre lehetett venni rajta, hogy hatalmas szíve van. Nagyon vidám és izgatott volt. A nagymama idős volt már és kevésbé boldog. Látszott rajta, hogy valami nagy gondja van, de unokája kedvéért még így is bármit megtenne. Ami nagyon érdekes volt, hogy a kislány egy fényképet szorongatott kezében. Alig várta, hogy rá kerüljön a sor, és végre bemehessen a Mikuláshoz.

Kis idő múlva ő következett. Mikor bementek a Mikuláshoz hatalmas mosoly volt a kislány arcán. Kicsit félve, de a kedves fehérszakállas kérésére beleült ölébe. A Mikulás megkérdezte tőle, mit szeretne karácsonyra. Erre a kislány elsírta magát, de nagymamája szemeiből is kicsordultak a könnyek. A Mikulás nem értette, mi rosszat kérdezett, de nem is kellett sokat gondolkodjon ezen, hiszen a kislány elővette a fényképet. Azon a képen ő és testvére szerepelt. Szipogva csak ennyit mondott: „Nem kérek egyebet tőled karácsonyra, csak azt, hogy látogasd meg a kisöcsémet a kórházban, mert nagyon beteg!”

Mivel a kislány nem tudott többet mondani, a nagymama mesélte tovább, hogy a másik unokája agydaganatban szenved. Itt fekszik a helyi kórházban betegen és mozdulni is alig bír. Az orvosok szerint nincs sok esély arra, hogy életben marad. Az sem biztos, hogy megéli az ünnepeket. Egyetlenegy kívánsága van, hogy hadd találkozzon a Mikulással, hiszen eddig még nem volt erre lehetősége. A kislány nagyon szereti testvérét, mindent megtenne érte, ezért minél előbb szeretné teljesíteni kívánságát. A Mikulásnak nem kellett ennél több. Ránézett a kislányra és megígérte neki, hogy még ma meglátogatja beteg testvérét.

Így is lett. A Mikulás elment a kisfiúhoz. Mikor belépett a kórtermébe egy sápadt, szomorú, nagyon beteg gyermeket látott ott. Nem is ismert rá a Mikulásra, hiszen még életében nem látta. A piros kabátos öregember szokásos üdvözléssel köszöntötte a kisgyermeket és leült ágya szélére. Megsimogatta. Majd kéz a kézben beszélgettek több órán keresztül. Nagyon sajnálta a fiút. Miután látta, hogy fárad, elköszönt tőle, ránézett és ezt mondta neki: „Kérni fogom az angyalokat, hogy vigyázzanak rád! Soha ne add fel a küzdelmet!” A kisfiú elaludt. A Mikulás könnyei kicsordultak és úgy érezte, valamit ott kell hagyjon neki emlékbe. Ez nem volt más, mint az egyik fél piros kesztyűje. Egyebet sajnos nem tud érte tenni.

Egy éven keresztül nem hallott semmit a fiúról. Azonban egy decemberi napon, épp karácsony előtt nem sokkal, meglátott a gyermektömegben egy makkegészséges, barna szemű, fekete hajú, mosolygós kisfiút az ő kesztyűjével. Azonnal odarohant hozzá, átölelték egymást és mindketten sírva fakadtak. Örömében meghívta a kisfiút és egész családját egy teadélutánra.

A Mikulás egyik legszebb karácsonya volt ez, hiszen sosem gondolta, hogy egyszer ő menti meg egy gyermek életét, pusztán azzal, hogy reményt adott neki pár őszinte szóval és megvalósította álmát.