31°
31°
16°
2019. 05. 16. 06:30 | jegyzet@mediaworks.hu

Egy újoncnak minden új. Elmondhatják neki tízszer, hússzor, ötvenszer, hogy mi vár rá, nem fogja fel a pici agyacskájával, mert csupán ötéves, ebből adódóan pedig nem készíthető fel úgy, mint idősebb társai.

A formaruha és az egyen­melegítő próbája persze azért sokat sejtet előre.

Készülőben valami, ami eddig nem volt.

Mintha az edző bácsi – nevezzük Attilának – és az edző néni – legyen mondjuk Zsófi – is feszültebb lenne, mint úgy egyébként. Igen, tudják a csöppségek, hogy következik egy versenynek hívott rendezvény, amelyen sokan lesznek. Sokkal többen, mint amihez szoktak az elmúlt alig több mint nyolc hónap alatt, amióta ismerkednek a tornasporttal. Ezen a vasárnapon mind azt akarja a többi lány, mint ők. Győzni. De mi is a győzelem? Mi a siker az óvodáskorú leánykáknak? Hiszen ők „csak” azt csinálják, amit a hétfői, szerdai és csütörtöki edzésen. Mitől lenne ez más? Meg különben is, mire ez a nagy felhajtás?

Utazni messzire és keresni a társakat egy teljesen idegen helyen nem túl bonyolult feladat. Ha legalább egyszer már próbált hasonlót a csöppség, akkor, mondhatni, gyerekjáték. Szerencsére a szülői gondoskodás ebben a korban még kézenfekvő, így nagyon nem szükséges túlgondolni az eseményeket. A teljességgel ismeretlen csarnokban a fogadtatás nem túl baráti, mint inkább megszokott. Nyilván nem az újoncoknak.

Gyakorlat egy, két, há’ és… Pörögnek a percek, összpontosul a figyelem, a bírák szigorú tekintete akár sokatmondó is lehetne, de nem az. Egyikükről sem rí le a végeredmény. És ez így van jól.

„Hiú ábrándokat fölösleges kergetni” – szajkózza az edző. Hasonlókat mormolhat nagypapaként a hajdani válogatott futballista Burcsa Győző, és édesanyaként a korábbi olimpiai ezüstérmes kézilabdázó, Pálinger Katalin is. „Hiába voltál nagyon jó, soha ne bízd el magad” – érkezik a másik intelem, de már közvetlenül az eredményhirdetés előtt. A feszültség így is kézzel tapintható.

Jár a vastaps az elsőnek és nagy az örömujjongás a második helyezett dobogóra szólításakor. „Jó nekik” – így a szülők. A meglepetés ezután következik. Micsoda? Harmadikok a mieink! A kislánykákat úgy kell felterelni az emelvényre, mert hasonlóban még nem volt részük, aligha tudják, mi történik velük. A boldogság földöntúli. Érem a nyakban, plüssfigura és oklevél a kézben. Mosoly, taps, könnyek, no meg némi líra Pierre de Coubertintől: „Az öröm vagy te, Sport! Szavadra testünk örömtől remeg…”

Címkék

Hozzászólások