Szívdélután

„A félpályánál történt bedobás eltévesztéséért is leveszik az ember fejét”, meg azt mondja: „zéró a tolerancia velünk szemben”. A tavalyi teljesítményéért díjazott labdarúgó-játékvezető további kórképként említi, hogy noha „régen is megvoltak a hibák”, ám manapság „egyre nehezebben fogadnak el bennünket”.

Ezért aztán felesleges a magas(abb) bírói díjra tett ígérvény, a kezdők sora csak nehezen gyarapszik. A tanfolyamok toborzói sok mindent bevetnek a létszám gyarapítása érdekében, a tendencia mégis csökkenő. Mert az még csak az út könnyebbik része, amikor az elméleti oktatáson és a gyakorlati órákon túljut a sípmesteri előadás-sorozat lelkes alanya. A mély víz a gyerekek meccsén a szülőktől érkezik, nem éppen simogatva, ápoló formában, majd a serdülő és ifjúsági korosztály tagjai veszik vérig sértőnek, ha ellenük fúj a spori, és ennek oly módon adnak hangot, ami a nyomdafestéket is szétmarja. Ha pedig előkerül a sárga lap, abban az esetben úgy kell összehúznia magát a pályája elején járó újoncnak, mintha ott sem lenne.

Tévedés viszont arra gondolni, hogy ezen dolgozat témája a Hogyan tereljük el a leendő játékvezetőket a sípmesterségtől? címet viseli. Sokkal inkább annak a közegnek az eltűnése és a megmaradók viselkedésének egyre alacsonyabb szintre süllyedése, amit egykor szurkolói kultúraként jegyeztek. Azért így, mármint leírva, mert a lelátó népe sosem volt összetéveszthető a színházi páholyok kifinomult úri közönségével. Ez a megállapítás nyilván nem hat az újdonság erejével, mint ahogy az sem, milyen alpári módon képesek egyesek (játékosok) kivetkőzni magukból, ha nem nekik ítél a bíró, vagy mások (nézők), ha az ő csapatuk szenved hátrányt a sporttárs jóvoltából.

A felelősség nagy és a céltáblaszerep hálátlan, különösen, ha az embernek fia az érzékenyebb fajtából való. Ha ugyanis történetesen megússza verbális sértés (ami szinte kizárt) vagy netán pofon nélkül, akkor ott a telefonos felvétel, és a közösségi oldalon azonnal kifigurázzák. Ezt pedig sokan nem vállalják be, emelt szintű anyagiakért sem. A fegyelmi eljárások tekintélyes része az önfegyelem hiányosságaira vezethető vissza. Itt jön a szülői háttér és az edzői munka.

A nézők (meg)nevelése hosszú folyamat, amiből azonnal és közfelkiáltással

nem lesz sehol „Szeressük egymást gyerekek!” szívdélután.

Ahhoz viszont nem kellene sok, hogy az este jobb legyen a meccs után. Kicsivel több megértés kezdetnek megtenné.