Kell a szünet

Bódi Csaba

Jaj annak, akit a saját szurkolók kipécéznek maguknak! Elég egy rontott labda, máris lecsap az ezerfejű cézár. Mivel az elfogult és elvakult drukkernek semmi sem drága, a fókuszba állított korábbi kedvenc jelentős teherrel kénytelen megbirkózni. Játszana ő jobban, hozná a tőle (el)várható gólt, ám ahogy csapatársainak, úgy neki sem sikerül a hálóba találnia. Akadnak ilyen napok, ilyen meccsek, mert mondjuk a kapufáról befelé pattantós korszakot rendre felváltja a vasról kifelé pattanós éra. De az is lehet, hogy jobb az ellenfél, és ha a kutya kovászt eszik, akkor sem alakul úgy az eredmény, ahogy azt a favorit részéről remélték. A megbocsátás persze villámgyorsan követné a bántó hangnemet, amennyiben érkezne a „mieinktől” a találat, ezzel együtt a győzelem, ám ez olykor sehogy sem jön össze.

A hangadót persze lehet(ne) formálni, urambocsá, kicsit csendesíteni. Az ütközést azonban kevesen vállalják fel, ha egyáltalán akad ilyen… A jobb a békesség pártján állók népes hada inkább néma közönnyel viseltetik a játékosukat szidalmazó nézőtársuk iránt, mintsem beavatkozna. Szólni nem akarnak (nem mernek…), mert abból még bajuk származhat. Inkább tűrnek és másfelé néznek, még ha hallják is a szitokáradatot. Csekély számú kisebbséget tesz ki az önjelölt vezérszónokkal egyetértők tábora. Ők szolidabb módon fejtik ki véleményüket, azonban abban közös álláspontot képviselnek, hogy itt és most nem a buzdítás az üdvözítő. 

Inkább a kedvencek leordítása, a játékvezető és az előttük tevékenykedő partbíró látásra vonatkozó fogyatékosságának fókuszba állítása kerül terítékre. 

No meg az edző, akinek már rég cserélnie kellett volna. Többet is. Sőt, az egész „bagázst” ki kellene penderíteni, jöjjenek helyettük az ifisták, akik azontúl, hogy olcsóbbak, még helyiek is.

Őrült szerencse, hogy a futballmeccsek szerves része a szünet, amely sok mindenre alkalmat kínál. A hangszálak locsolásának például kifejezetten kedvez, továbbá segíti a baráti kapcsolatok ápolását, mi több, lehetőséget ad arra, hogy a büfé közeléből a második félidő már csak amolyan háttéreseményként szolgáljon. Távol a bosszúságot okozó játéktértől, az ezúttal csak csetlő-botló kedvencektől, különösképpen a fő kerékkötőnek kikiáltott, amúgy meghatározónak számító labdarúgótól.

Az „ezerfejűt” persze elkeseríti a vereség, ám a sörös bódulat elviszi a haragját, és távozóban a pályától csupán annyit kérdez: szerdán is itthon játszunk?