Szégyen

Pajor-Gyulai László

Egy csaknem százszoros válogatott futballistánk mesélte, hogy mintegy két évtizede bement a szövetségbe felvenni a neki járó jegyét. Nem tudom, él-e még az a szokás, hogy aki legalább ötvenszer pályára lépett a nemzeti csapatban, annak alanyi jogon jár belépő a válogatott meccseire, akkor ez biztosan így volt. Bekopogott a megfelelő ajtón, bemutatkozott, mondta, hogy miért jött, mire a hivatalnok visszakérdezett, ki is ő valójában, mert még sohasem hallotta a nevét. Emberünk sarkon fordult, és hosszú éveken át a szövetség környékére sem ment.

Újpesten Göröcs Jánossal fordult elő, hogy nem engedték be a stadionba az egyik mérkőzés előtt. Ő sem vitatkozott, hazament egy szó nélkül. Nem a nála évtizedekkel fiatalabb biztonsági emberre haragudott, az benne van, hogy nem ismeri fel, ám azt okkal tartotta megalázónak, hogy neki és a többi legendának a klub nem adott bérletet – egyébként azóta ez már nem így van.

A héten a magyar sport egy másik örök klasszisát, Klampár Tibort érte arcpirító méltánytalanság. Az egykori világbajnok asztaliteniszezőt, aki idén áprilisban ünnepli a 70. születésnapját, a DAK-DEAC korábbi főtitkára hívta meg Debrecenbe, hogy nézze meg a klub fiataljainak az edzését, és játsszon velük néhány menetet. Csakhogy az érintettek úgy gondolták, Klampár Tibor látogatása nem fér bele az idejükbe és programjukba, ezt állítólag meg is írták a volt főtitkárnak, aki ezt figyelmen kívül hagyva mégis megjelent a gyanútlan legendával.

A lehető legrosszabb történt: ajtót mutattak Klampár Tibornak, aki megszégyenülve kényszerült távozni. 

A hírt olvasva eszembe jutott, hogy öt éve Kína egyik legnagyobb városában, Csungkingban egy helyi sportvezető bevitt egy nagy csarnokba, amelyben mintegy száz fiatal pingpongozott ördöngös módon, a labdát szinte csak hallani lehetett, látni nem. Nem számítottak ránk, de amikor körénk gyűltek, és megtudták, magyar vagyok, csillogó szemekkel kezdték el hajtogatni: „Kampár, Kampár!”

Könnyen lehet, a DAK-DEAC asztaliteniszezőinek a programja roppant zsúfolt, az idejük igen drága, de így biztosan nem lehet bánni egy olyan legendával, mint Klampár Tibor. Biztosan akadt volna néhány percre egy asztal, amelyen a gyerekek ütögethettek volna vele – a csungkingiak egész biztosan elolvadnának a gyönyörűségtől, ha ilyen lehetőségük adódna. Nem nevetséges, hanem szerfelett szomorú, hogy egy ilyen egykori klasszis több ezer kilométerrel odébb több megbecsülést kapna, mint a saját hazájában.