Bagdy Emőke legnagyobb öröme a nagymamaság

A szakemberrel a Vasárnap reggel készített interjút gyermekkorról, családról, szakmai pályafutásról.

Számtalan kitüntetése között van egy nagyon személyes: Tiszafüred díszpolgára. Azt tudom, hogy ott született – de meddig laktak a városban?

Nagyon rövid ideig. A születésem után néhány nappal tört ki a II. világháború. Református lelkész édesapámat az orosz frontra vitték tábori lelkésznek. Erősen kálvinista család a miénk, az őseink között van gályarab prédikátor is. Az első emlékeim Egerlövőről vannak, kétéves koromból. A felnőtt világ aggodalmát, félelmét őrizte meg az emlékezetem. Háború volt, létbizonytalanság, nincstelenség. Ma már tudom, hogy egy gyerek annyira fél, amilyen félelmet a felnőttek arcán lát. Ilyen aggodalom kísérte végig a háborús éveket. Mégis biztonságban éreztem magam a családban.

Egy református lelkésznek mindig oda kell költöznie, ahová a szolgálat szólítja. Hány helyen éltek, amíg otthon lakott?

Öt helyen. Az iskoláskor előtt Tiszafüreden, Egerlövőn, Bükkzsércen, majd Budapesten. Édesanyám háztartásbeli volt, három gyereket nevelt. Édesapámat 1950-ben, amikor a Rákosi-korszakban megszüntették a vallásoktatást, elbocsátották az állásából. Nagyapám a világháború előtt közismert hazafias költő volt. A Rákosi érában sokat rettegett, mert Trianon-sirató versei miatt megbélyegzett osztályellenséggé vált. Mint sokan mások is, félt, hogy „elviszi a fekete autó”, megbomlott elmével halt meg. Édesapám szellemi emberként nagyon komoly könyvtárat gyűjtött össze, amelyet a Károli Gáspár Református Egyetemnek adományoztam.

Szerette az iskolát?

Egerlövőn, elsősként nem akartam iskolába járni, folyton megszöktem az osztályból. Amikor Pesterzsébetre költöztünk, akkor jött a változás. A tanító nénim azt mondta, hogy boldog, hogy engem taníthat. Itt már eminens lettem, ahogy hazamentem, első volt a lecke, ebédelni is csak utána ültem az asztalhoz. 1950-ben el kellett hagynunk Budapestet, Ládbesenyőre, egy ötszáz lelkes faluba kerültünk. A származásom miatt még gimnáziumba sem akartak felvenni. Később felszabadult egy hely Miskolcon, a Zrínyi Ilona Gimnáziumban, a kollégiumban is, így kerültem oda. Az érettségit kitüntetéssel szereztem meg, de nem tudtam átvenni, mert későn értesültem róla.

Az egyetemre sem került be elsőre.

Megint a származásom miatt. Hogyan bízhatnák a jövő generáció nevelését egy idealista, vallásos emberre, mondták. Aztán 1963-ban, amikor a párt VII. kongresszusán Kádár János kijelentette, hogy aki nincs ellenük, az velük van, megszüntették ezt a fajta numerus clausust. Közben beiratkoztam a kétéves gyógytornászképző szakiskolába, ez volt a kétes egzisztenciájúak menedéke. És ez lett a kedvenc iskolám. A korábbi Heine-Medin-járványban sok gyermek vált mozgássérültté, gyógytornászokra volt szükség. Magas színvonalú képzés volt. Olyan nívón tanultam anatómiát, hogy ennek később az egyetemen nagy hasznát vettem.

Itt ismerte meg a későbbi férjét, Császár Gyula orvost is, aki oktatója volt. Húszévesen hozzáment. Miért kötött ilyen korán házasságot?

Fiatal lány voltam, egy szál magamban Pesten. Sokan vettek körül, de őt választottam. Elvált volt. Egy kisfiúval, Alberttel maradt magára, akit aztán közösen neveltünk, zseniális gyerek lett, belgyógyász, címzetes egyetemi tanár. Édesapám adott össze minket a Gorkij fasori (ma Városligeti fasor) templomban, ahol a szüleim is esküdtek.

Közben felvették az ELTE-re, pszichológia szakra.

Először csak esti tagozatra, majd két év után, dékáni engedéllyel átmehettem nappalira. 1968-ban végeztem, 1972-ben doktoráltam. Az OPNI-ban, Lipótmezőn Mérei Ferenc irányításával kezdtem dolgozni. Ez a hely az ‘56-os priuszosok menedéke volt. Mérei olyan szellemi központot hozott létre Lipótmezőn, amit a klinikai pszichológia bölcsőjének tekintenek.

Doktorált, kandidátusi fokozatot szerzett, tanított, tanszéket vezetett. Mi késztette arra, hogy újabb és újabb nagy lépéseket tegyen a pályáján?

Csak úgy mehettem vissza dolgozni az OPNI-ba, ha ledoktorálok. A kandidatúra teljesítése után lehettem Mérei Ferenc utóda. Tizenegy hónaposak voltak a gyerekeim, amikor újra dolgozni kezdtem. Ma már nem tenném, ennyi idősen nem hagynám másra őket.

Noémi és Zsolt fogantatása, születése nem volt mindennapi. Miután Zsolttal megfogant, két hónapra rá Noémival is.

Csak a szülésnél derült ki, hogy ketten vannak. Először jött a kisfiú, aztán a kislány. Lányt vártam, de akkor még nem volt ultrahangvizsgálat, nem tudhattuk előre a gyerek nemét.

Két gyerek mellett hogyan tudtak továbbra is mind az oktatásban, mind a tudományban helytállni a férjével?

Negyvenhat évig éltünk együtt: hiszek a házasságban. Nem értek egyet a konzumkultúrával, ahol az emberek összebútoroznak, összevesznek, eldobják a másikat, mint a tárgyakat. Nekünk nem volt más az életünkben, csak a gyerekek és a munka. Polgári életet éltünk, színházzal, koncertekkel. Közben tanítottunk, előadásokat tartottunk, tanulmányokat, könyveket írtunk. A férjem írta az első hazai könyvet a pszichoszomatikus orvoslásról. Nemzetközi kapcsolatai voltak, sok nyelven beszélt, olvasott, sokat segített nekem. Ha egyikünk írt, a másik vette át a családi feladatokat és viszont, persze emellett voltak olyanok, amelyeket csak egy nő tud megoldani. Ma egy értelmiségi nőnek az a feladata, hogy bravúrosan egyensúlyozzon a család és a hivatás libikókáján. Egyedül nem megy!

Nagyon komoly pályával dicsekedhet. Van, amit nem tudott megoldani élete folyamán?

1989 óta küzdünk érte, hogy legalább egy rendelet mondja ki, hogy ki a pszichológus, de egyelőre nem sikerült elérni a szakmai kamarai törvény parlament elé kerülését. Most lehet áttörés, mert kötelezően meg kell oldani a kérdést a GDPR-­tör­vény miatt.

Változatlanul előadásokat tart, könyveket és cikkeket ír, pszichoterapeutaként is aktív. Van ideje az unokákra?

Amikor 70 éves lettem, azt mondtam, nagyon sok az adósságom, és erős a vágyam, hogy végre csak a családé legyek. Azóta minden nyár csak az övék. Idén is így lesz.

Borítókép: Bagdy Emőke szakpszichológus, pszichoterapeuta

Forrás: MTI Fotó/Koszticsák Szilárd