Most hódoltságkori edényeket készít

Saját tapasztalatai alapján, és kortársai munkásságát is ismerve, Kozák Éva meggyőződése, hogy sanyarú élethelyzetben lehet igazán jól dolgozni. Olyan időszakban, amikor minden happy és hurrá, megyünk nyaralni, nem születnek figyelemre méltó alkotások.

A Gerjenben élő fazekas haladását gyakran nehezítették hullámvölgyek – sajnos és szerencsére. Anyagi nehézségek, válás, keserves körülmények közötti alkotás, szedett-vedett megoldások a műhelymunkára, az égetésre. Ám maga a munka, a teljesítmény, a színvonal nem volt hullámzó soha. Két házasságából három gyermeke született, de még állapotosan is szívesen ült a korong mellé, szemet gyönyörködtető edényeket remekelve.

Az évek során elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere, a Népi Iparművész és a Népművészet Mestere címet. Ma már zsűrizésben is részt vesz: a kézművesek, kismesterek alkotásainak bírálója. Legutóbb Debrecenben látott el ilyen feladatot. (Zsűriztetés általában évente egyszer van minden megyeszékhelyen. A beadott szőttest, faragást, gyöngyékszert, kerámiát, egyebet A vagy B kategóriába sorolják, illetve elutasítják, ha nem felel meg a követelményeknek.)

Sok kutatómunkát végzett Kozák Éva, bújta a múzeumokat, hogy pontos ismeretek alapján, korhű és a tájegységre jellemző cserépedények kerülhessenek ki a műhelyéből. Mezőtúron nőtt fel, először az alföldi stílust tanulmányozta. Foglakozott sütőedényekkel, butéliákkal (pálinkásbutykos), áttört kerámiákkal. Gerjenbe 1980-ban költözött, itt a dunántúli fazekasság felé fordult, de ahogy mondja „a Sárközbe nem kaptam bele, mert ez nekem nem az anyanyelvem”. Sárköziből csak egyfajtát, úgynevezett macskanyomos kancsókat készített.

Aztán 1990-től következett a református úrasztali edények – korsók, kenyérosztó tálak – korszaka. S napjainkban megint valami mással foglalkozik, valami újjal – ami régi –, a hódoltságkori, 1600-as évekbeli fazekassággal. Ennek a jelképrendszere izgatja, s ezt jeleníti meg legfrissebb munkáin: madarak, virágok, égitestek, kígyók, gyümölcsök, feliratok. A reformáció ötszáz éves évfordulójára is ilyen műveket – főleg tálakat – készít.

Pedagógus lelkületű embernek vallja magát, de biztos abban, hogyha újrakezdhetné, ugyanilyen tűzzel dolgozó kézműves lenne. Valószínűsíti, hogy azért, mert a felmenői között sok volt a kovács.

Nem erőlködve, de erőteljesen, lendületesen dolgozik. Jelmondata szerint „Aki nem ura a mesterségének, az a rabszolgája”. A görcsös akarást és az unalmas sablonmunkát egyaránt kerüli. Hangsúlyozza, hogy a kézműveseknél is minden fejben dől el. Gógyi kell az alkotáshoz! S csendben megjegyzi, hogy ez csak a pályatársai húsz százalékának adatott meg. Pedig, ha nincs odafigyelés, könnyen megszületik a giccs, a tévutas tarkaság. Holott a magyar népi kerámia legfőbb tulajdonsága az, hogy egyensúlyban vannak a színek, és még véletlenül sincs agyoncsicsázva.

Már 21 évesen mester címet kapott

Mezőtúron született Kozák Éva 1958-ban. Tanulmányozta az alföldi, később a dunántúli fazekasságot is. Gerjenbe 1980-ban költözött. Két házasságából három lánya született. Munkássága sokrétű. Tálaló- és sütőedények, butéliák, kancsók, vázák, gyertyatartók, áttört kerámiák, református úrasztali edények és a hódoltság korát idéző tálak kerülnek ki a műhelyéből. Munkáiért számos elismerést, kitüntetést, pályadíjat kapott. A Népművészet Ifjú Mestere (1979), a Népi Iparművész (1983) és a Népművészet Mestere (1994) cím birtokosa. Az utóbbi időben népművészeti zsűrizésre is felkérik.