Szobor nincs, történelem van

Makrisz Agamemnon szobra azoknak állít, avagy immár állított emléket, akiket a Tanácsköztársaság leverése utáni megtorlásokban megyeszerte kivégeztek.

Akadtak ilyen emberek szép számmal, térben nem is kell messzire menni: Szekszárdon 1919 augusztus 10-én  egy tömeggyűlés után Aranyos Györgyöt, Soós Sándort, Tánczos Vendelt, Bertók Róbertet, Kovács Sándort, Deák Mihályt, Ocskó Lászlót és Mautner Gyulát akasztották fel a mai megyei önkormányzat közelében található eperfákra. A helyszínre hurcolt Bertók Róbertné kénytelen volt végignézni férje haláltusáját, de ha esetleg lelke mélyén abban reménykedett, hogy élve megússza, úgy tévedett.

Egy hét múlva szintén egy tömeggyűlés után, Vachtl G. Károly, Bencze Ferenc, Gróf Pál, Kovacsics György, Kecskés Ferenc és Prantner János társaságában  kivégezték a vásártéren. A fehér tiszti különítményesek ez alkalommal golyót röpítettek a direktórium tagjainak fejébe.

A rendszerváltás előtt az 1919-es mártírok szobránál minden évben koszorúzás zajlott, a rendszerváltás után viszont a Tanácsköztársaság jó esetben afféle történelmi kisiklássá, rosszabb esetben a magyar történelem szégyenfoltjává változott. Makrisz Agamemnon szobra így maradt magára és lett az enyészeté. Tegnap pedig a város közgyűlésének döntése alapján leemelték a helyéről, hogy elszállítsák jó messzire, Budapestre.

Egy idő után talán a nyoma sem marad meg. De ezzel együtt, tetszik, nem tetszik, azok az 1919-es augusztusi kivégzések Szekszárd történelmének részét képezik. Szoborral és anélkül is.