Nászhely a halaknak

2021.04.17. 16:00

Kísérleti módszerrel segítik a süllők ívását a Karaszi-foknál

Érdekes kísérlet helyszíne a Duna Karaszi-foki öble, ahol a megyei horgászszövetség munkatársai a süllőállomány természetes szaporodását igyekeznek elősegíteni.

Steinbach Zsolt

2021.04.09 Karaszifok. Csonka Gábor Halőr (barna pulcsi) és Balog Attila halszakértő (kék kabát) Mutatják a dunába helyezett söllűfészkeket amiket ők helyeztek kis a süllők szaporítása érdekében. Fotó: Makovics Kornél

Fotó: Makovics Kornél

Csonka Gábor kilencéves volt, amikor édesapjával először mentek ki a Duna bogyiszlói szakaszán levő Karaszi-foki kőgátra horgászni. A kisfiúnak annyira tetszett az a hely, hogy azt mondta édesapjának: egyszer majd itt szeretne élni. Huszonegy év múltán Gábor ingatlantulajdonos lett Karaszi-fokon. Háza ma egy olyan festői öböl felett néz a Dunára, ami nemcsak a romantikára hajlamos emberek szívét dobogtatja meg: a halak kedvét is meghozza a nászhoz.

Kevésbé költőien: a Karaszi-foknál néhány évtizede kialakult, 1,5 hektáros, minden oldalról védett, a folyóhoz egy rövid, keskeny árokkal kapcsolódó öböl az élő Dunán manapság már ritkaságszámba menő természetes ívóhelyek egyike. Az pedig, hogy épp Csonka Gábor háza előtt terül el, azért fontos, mert a fiatalember a Tolna Megyei Horgászegyesületek Szövetsége (TOHOSZ) hivatásos halőre. Ilyenformán ez a vízterület nem csak ideális nászhely a halaknak, de a horgászszövetség egyik, a halutánpótlás biztosítását célzó kísérleti projektjének is tökéletes helyszíne.

A projekt most a süllő természetes szaporodásának elősegítésére koncentrál, Balog Attila halgazdálkodási szakértő, a TOHOSZ munkatársa irányításával. A részletek ismertetése előtt azonban érdemes felidézni, hogy az idők folyamán miként változtak a halak természetes szaporodását meghatározó körülmények.

A történelmi idők legendás halbősége főként annak volt köszönhető, hogy a folyók a tavaszi áradások során hatalmas területeket öntöttek el. Ezek a növényzettel borított, sekély vizű, könnyen felmelegedő, tápanyagokban gazdag árterek ideálisak voltak a halak ívásához, illetve az ivadékok fejlődéséhez. A paradicsomi állapotoknak a 19. századi folyószabályozások vetettek véget, a Dunát is szűk korlátok közé szorítva. Az áradások során már csak a védtöltések („gátak”) és a meder közötti részeket önthette el a víz, így az ívó- és ivadéknevelő területek nagyon leszűkültek.

A helyzet azóta is romlik. Az egyre szárazabb klíma, a mélyülő Duna-meder, a folyó felső szakaszán megépült duzzasztók, tározók, vízlépcsők, a folyamatos hajóforgalom keltette hullámzás mind hozzájárulnak a természetes ívóhelyek hiányához, illetve az ivadéknevelés körülményeinek rosszabbodásához.

A természetes szaporulat csökkenését már régóta főként a tógazdaságokban nevelt halak telepítésével igyekeznek pótolni a vizek kezelői. A halutánpótlás biztosításához a másik lehetőség a természetes ívóhelyek és halbölcsők minél hatékonyabb „működésének” elősegítése. Ezért olyan nagy kincs egy olyan jól megközelíthető öböl, mint a Karaszi-foki „lagúna”.

Ahol most a süllőívatásra koncentrálnak a TOHOSZ munkatársai. Balog Attila elmondta: a szálkai víztározón a korábbi években már bevált módszert alkalmazzák a Duna menti öbölben is. Speciálisan a süllők igényének megfelelő műfészkeket helyeznek el a vízterület különböző részein. A Karaszi-foknál ezt tavaly próbálták ki, kiegészítve azzal, hogy a vízben keszeg ívóhelyet is kialakítottak, ezáltal biztosítva a későbbiekben a megfelelő méretű táplálékot a már cseperedő süllőivadékoknak. A tavalyi próba sikeres volt: őszre nagyon sok 10-12 centis süllőivadék (és kis keszeg is) úszkált az öbölben.

Idén tizenegy fészket raktak ki, mindegyikre ráívtak a süllők. Meglepőnek tűnhet, hogy egy ilyen kis, másfél hektáros területen ilyen sok ivarérett süllő gyűlik össze a Dunából. Ám Balog Attila szerint olyan kevés az ívóhely, hogy ahol van, azt maximálisan „kihasználják” a halak.

Elmondása alapján a tankönyvekben leírtakat a valóság nem egyszer felülírja. Idén például már egészen korán, 6 fokos vízben is ráívtak néhány fészekre a halak. Az idei március-áprilisi szeszélyes, alapvetően hűvös idő nem ideális a süllőikrák fejlődéséhez, de ottjártunkkor már sok fészekről lekelt a kis halak egy része. A többin pedig megfigyelhető volt a fejlődő süllőikrák sajátossága, a két apró fekete pont, az embrió szemei.

A TOHOSZ munkatársai által a Karaszi-fokon alkalmazott módszer iránt más vízterületeken is van érdeklődés. Attila az ország több pontján mutatta már be, miként lehet különösebb beruházást nem igénylő módszerekkel elősegíteni a süllő ívását. A tervek szerint a jövőben más halfajok sikeres szaporodásához szükségek ívóhelyeket is kialakítanak.

 

A süllők párosan ívnak

A szakirodalom szerint a süllő általában 10–14 fokos vízben ívik. Az ívás párban történik, a hal az ikrákat nád-, fűz, vagy más vízparti növények gyökerére rakja. A hímek választják ki és tisztogatják le az ikrázóhelyet, a lerakott ikrákat is ők védik más halaktól. Emellett úszóikkal friss vizet áramoltatnak az ikrák körül, ami oxigént biztosít, és tisztán tartja az ikrákat. A süllőikra nagyon apró, egy kiló száraz ikrában 1,5–2 millió ikraszem van. Egy nagyobb méretű anya akár egymillió darab ikrát is rakhat egy fészekre. A kikelt süllők néhány napig gyertyázó (felúszás-lesüllyedés) mozgást folytatnak. Kezdeti táplálékuk nagyon apró plankton.

A mesterséges fészkeket már régóta alkalmazzák tógazdaságokban. A természetes ívóhelyek hiánya miatt vélhetően az élő vizekben is egyre inkább elterjednek ezek a módszerek.

Borítóképünkön: Csonka Gábor mutatja: egy részben már lekelt süllőfészek, amit a tejes még mindig ennyire elszántan őriz

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a teol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!