Filmre viszi az erdélyi kopó különleges, alig ismert történetét

Amíg szomszédságába nem költözött egy fiatal házaspár, Kindl Gábor vajmi keveset tudott az erdélyi kopóról. Ám az új szomszédok éppen ezt a kutyafajtát hozták magukkal házi kedvencként. A derék eb egyszerre bizonyult barátságosnak és ritkasága miatt különlegesnek. Annyira felkeltette a filmes szakember érdeklődését, hogy nem volt rest utánanézni a szakirodalomban is az erdélyi kopó históriájának.

Meglepő felfedezésre jutott. Kiderült, hogy ez a kutya kalandos múlttal rendelkezik, névadó tájegységén pedig már elvétve fordul elő.

Kindl Gábor felidézte azt a történetet, aminek eredetije az Erdélyben, Maros megyében megjelenő Népújság 1990. augusztus 17, pénteki számában olvasható: „1971-re tervezték Magyarországon a vadászati világkiállítást. A világ összes államát meghívták, mindenkinek volt nemzeti pavilonja, és mi, rendezők, egy olyan kiállítást kívántunk szervezni, ahol ősi magyar kutyafajtákat is bemutattunk volna. Három ősi magyar vadászkutyafajta létezik: magyar vizsla, magyar agár és az erdélyi kopó.

Az első kettővel nem is volt probléma, igen ám, de a nemzetközi szövetség szerint az erdélyi kopó kihalt, utoljára 1943-ban jelentettek be fialást, és már egyetlen darab sem maradt belőlük. Hivatalosan megszűnt ez a fajta. Fodor Tomi barátommal, aki a budapesti állatkert madárosztályának volt a vezetője, tordai gyerek, elhatároztuk, hogy a föld alól is kerítünk erdélyi kopókat, Máramaroson találtunk egy szukát és egy kant. Fiatal volt mind a kettő, csak az volt a probléma, hogyan visszük át a határon.”

Végül is a két kutya, Réka és Mózsi, némi trükközés után, úgymond „Ceaușescu elvtárs” – a fiatalabb olvasok kedvéért: a román kommunista párt kivégzőosztag előtt végző, néhai főtitkára – ajándékaként juthatott el az anyaországba. A következő évben a kopópárnak már kétalomnyi szaporulata volt, s mint ilyenek, alapvetően hozzájárultak a hazai állomány vérfrissítéséhez.

Ugyanakkor a sors iróniájaként ez az ebfajta alaposan megritkult Erdélyben. Azon belül a már említett szűkebb területen, Máramarosban pedig napjainkra mutatóba sem akadt belőlük fajtatiszta példány. Ezt a helyszínen nyugtázta is a filmes szakember. Olyan mélyen beásta magát a kopóügybe, hogy egy idő után nem is tudott ellenállni a téma vonzásának. Stábjával együtt meg sem állt a Keleti-Kárpátok lábánál található Máramarosszigetig. Az sem tartotta vissza, hogy közben a bukovinai székelyek vándorlásáról is forgatott filmet.

– Egy időben, a negyvenes évek végén dúvadnak számított Romániában az erdélyi kopó – említett egy megdöbbentő adalékot Kindl Gábor. – Nem kímélték, ennek is következménye, hogy létszáma ilyen jelentősen megritkult. Bár az egykori máramarosi adományozó már nem él, a kutyák őrzésének helyszínét megtaláltuk.

Megtudtuk, hogy ezeket a kopókat már egészen fiatalon elvitték ismerősök – hallgatólagosan – vadászatokra. Nyomaikat követve mi is bebarangoltuk az egyébként vadregényes környéket, eljutottunk a közeli Rónaszékre is. Ennek a településnek azért van, illetve lesz jelentősége, mert szándékaink szerint itt lesz az erdélyi kopó visszatelepítései bázisa.

Kindl Gábor ugyanis egyrészt hatvan perc játékidős dokumentumfilmet készített a helyszínen, de itthon is, megszólaltatva hozzáértő szakembereket. Másrészt elhatározta, hogy alkotása máramarosszigeti vetítésekor Magyarországon törzskönyvezett erdélyi kopókkal is megajándékozza a települést. Jelesül azt a rónaszéki személyt, aki szakavatott kutyatenyésztőként és vitathatatlan állatbarátként vállalta ennek a fajtának a gondozását. A kopók ünnepélyes átadása a Dúvad című film idei díszbemutatóján történik meg.

– Reményeim szerint a járvány megszűntével tartjuk meg ezt a rendezvényt, tehát a vetítést és az ajándékozást Máramarosszigeten – mondta. – Ehhez már csak arra van szükség, hogy ezt a tervet ne húzza keresztül a pandémia. Hadd tegyem hozzá, hogy maga a helyszín, ahol forgattunk, különleges. Magyarok, románok, ukránok és nem utolsósorban zsidók adtak, és részben ma is adnak sajátos színt ennek a városnak.

Egykoron Magyarország faiparának és sóiparának központja volt. Jómagam is megkóstolhattam itt olyan, ízletes szalonnát, melyet a földből feltörő, kiterjedt sórétegen áthaladó forró vízben pácoltak meg. Mindenki szívélyesen fogadott és örömmel nyugtázta, hogy ismét honos lesz náluk az erdélyi kopó. Éppen ötven évvel azon vadászati világkiállítás után, melynek sikeréből a maga már ismertetett módján Máramaros is kivette részét.

Már nyolc évtizede is kongatták a vészharangot

Dr. Fenczik Jenő, a Magyar Ebtenyésztők Országos Egyesületének egyik alapítója ezt írta a Nimród című vadászújság 1941. január elsejei számában. „Én tehát ezt a hatodik magyar ebfajt, az erdélyi kopót kérem megmenteni és kitenyészteni a mai vadászati igényeknek, korszerű követelményeknek megfelelően. Erdélyben valószínűleg van még egy-két darab. Én is ismerek 2–3 darabot. Sőt ismerek egy-két éves erdélyi szukakopót, mely törzsanya lehet a további tenyésztésben, mely sem őzre, sem szarvasra még csak nyomra sem indul, nyomot sem jelez, ellenben rókát egyhuzamban 2–4 óra hosszat képes egyedül hajtani. (...) Ez a mi bűnünk, mert eddig csak korbácsot emeltünk az erdélyi kopóra, ahelyett, hogy kynológiailag igyekeztünk volna ebből a nemes vadászebből valami újat kitenyészteni. Ezennel megindítom tehát a mozgalmat a hatodik, tipikus és jellegzetes ősmagyar vadászebnek korszerű kitenyésztésére.”

Borítóképünkön: Kindl Gábor, Treista József (Jasku) és Tom, az erdélyi kopó a rónaszéki forgatáson