Víz helyett borral fest háttérszín nélküli fejeket

– Itt se könnyű megélni a festészetből, de ön Romániában kezdte a pályafutását, s ott még nehezebb lehetett. Pláne magyarként, Ceausescu tündöklése idején... 

– Megélni egyáltalán nem lehetett ilyesmiből – mondja Gáspár Gyula, a Kalaznón élő festő. – A hetvenes évek második felében próbáltam elindulni az alkotói pályán, hétszer felvételiztem a kolozsvári főiskolára, sikertelenül. Közben képeztem magam, és hogy legyen némi jövedelmem, egy textilfestödében dolgoztam, mint szitázó. 

– Pólókra készítettek feliratokat, emblémákat? 

– Dehogyis! Zsebkendőket, abroszokat festettünk. Egy pólóra még azt se lehetett ráírni, hogy sport. Romániában elképesztő állapotok uralkodtak a diktatúrában. Volt olyan időszak, amikor a nyomdában még a zöld festéket is betiltották. Nehogy véletlenül március 15-e vagy augusztus 20-a közeledtével egy magyar zászlót fusizzon valaki.

– Mikor jött át Magyarországra, s mikor került Tolna megyébe? 

– A feleségem 1987 elején érkezett az akkor ötéves gyerekünkkel, nekem az év végén sikerült követnem. Pesten csatlakoztam a Fiatal Művészek Stúdiójához, ami nekem való közeg volt. Kiállítottunk a fővárosban, Miskolcon és Egerben is gyakran. Tagok 35 éves korunkig lehettünk. Eleinte barátoknál kaptunk szállást Budapesten és Zsámbékon, aztán Tolnanémedibe kerültünk, ahol a református egyház gondnoki teendőit láttam el, s így kaptunk lakást.

De többnyire csak hétvégén tartózkodtunk ott. Húzogattam a harangkötelet – később már elektromosan, gombnyomásra működött a dolog –, presbiterként is tevékenykedtem, volt műtermem, nagyszerűen éreztem magam. Tíz év elteltével, 1999-ben költöztünk Kalaznóra, ahol megvettünk és felújítottunk egy öreg házat, amelyikben most is lakunk. 

– Miből éltek mindeközben?

– A feleségem angolt tanított, én meg mindenféle művészetközeli munkát elvállaltam, például régi bútorok felújítását. A nyolcvanas-kilencvenes években még képeket is lehetett eladni. Most már nyugdíjas vagyok, de általában szabadúszóként éltem, úgy, hogy igyekeztem letudni valami pénzkereső tevékenységet, aztán a hét vagy a hónap többi részét az alkotásnak szenteltem. 

– Hogyan jutott el a mai látás- és ábrázolásmódjáig? 

– Volt 1981-ben Sepsiszentgyörgyön egy avantgárd kiállítás. Rengeteg, az akkori hatalom szemében provokáló alkotást láthatott a közönség. Rám is erősen hatottak a művek, akkoriban Dali-imádó voltam, és A polgárháború előérzete című kép kapcsán gondoltam, hogy na, én is csinálok egy szobaforradalmat. Merse álma; ezt a címet adtam a festménynek (így hívják a fiamat). Látható a képen a kiságyának egy részlete, és felvonultattam, mi mindent hallhatott onnan abból, amit a felnőttek beszéltek a másik szobában. Ez az olajfestmény volt a későbbi szürrealista grafikáim kiindulóállomása.

– Nemrég jött vissza egy alkotótáborból. Gyakran jár ilyen helyekre? 

– Egy kecskeméti alkotóházban voltam. Tavasszal és ősszel minden évben töltök ott egy-két hetet Krizbai Sándor és Miklós Árpád társaságában. Hat-hét éve fejeket festek. Nem portrékat, hanem gondolatokkal kitöltött fejformákat, akvarelleket, melyekhez a víz helyett bort használok. Ezekért kaptam nemrég egy szekszárdi kiállításon Garay Ákos-díjat. Háttérszínt nem viszek a képre, azt általában eddig is fehéren hagytam, hogy a formák jobban érvényesülhessenek. Az emberi fej formája nem változik, viszont belül időről időre másként működnek a dolgok, a külső és belső hatások miatt. Ezt igyekszem ábrázolni. Taszítás, vonzás, egymásba olvadás, zűr, béke. 

– Hogyan talált rá a borra, mint festészeti segédanyagra? 

– Dúzsra is járok alkotótáborba, az idén volt a huszonötödik, Lehmann György pincészetében. Az egyik évben nagyon esős időt fogtunk ki, beszorultunk a borházba, s figyeltük, ahogy a gazda szűri a bort a 20x20-as és a 40x40-es szűrőpapírokon át. Ami visszamarad, akár önmagában is tekinthető alkotásnak. Én háttérnek mindig meghagyom azt, s ráviszek valami grafikát. 

– Lesz ezekből kiállítása? 

– Már volt, több is. Most egy szolnoki tematikus tárlatra készülök, amit novemberben nyitnak meg. Két-három képpel lehet benevezni. Témája: a szép. Van róla mondanivalóm. 

Gáspár Gyula 1957-ben született Marosvásárhelyen. A Bolyai Kollégiumban érettségizett 1976-ban, majd felvételizett – többször sikertelenül – a Kolozsvári Képzőművészeti Főiskolára. Közben Zsigmond Attila tanítványaként folyamatosan képezte magát, és egy textilfestödében dolgozott, ahol szitázással, szitakészítéssel foglalkozott. Házasságot 1981-ben kötött, Magyarországra 1987-ben települt át.

Kalaznón él, házas, egy fia és két unokája van. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének (korábban: Képzőművészeti Alap), a Tolna Megyei Képzőművészek Szövetségének, a Szolnoki Képzőművészeti Társaságnak, továbbá a MAMŰ-nek (a Marosvásárhelyi Műhely utódja: Maszülető Művek). Fotózással is foglalkozik. Sok képet készített az erdélyi erődtemplomokról, megsebzett tájakról, idő ette tárgyakról. Grafikái, festményei, fotói már több mint ötven kiállításon szerepeltek.