Sorsterv

Most itt ülök a laptopom előtt. S eszembe jut a tíz évvel ezelőtt megírt fogalmazás.
…Albérletben lakom. Nem vagyok férjnél. Nincsen gyermekem. Hogy kudarcélménye-e? Nem is tudom. Talán nem az. Egyszerűen csak máshogy képzeltem.

„Az Isten terve sokszor más, mint az ember terve.” Az összevésett padban ültem, magamba szívtam a piros hálagyertyák illatát, s hallgattam az őszülő papot. Elgondolkodva beszélt. Bölcsen. Úgy, mint aki tudja, igen, megtapasztaltuk már mindannyian, amiről beszél. Átéltük már, milyen az, amikor a sors mást tervez, mint mi magunk, És persze ő nyer. Mi meg lamentálunk. Dühöngünk. Esetleg sírdogálunk. Aztán, mert mi mást tehetnénk, elfogadjuk a sorsunkat. S ha szerencsések vagyunk, van bennünk elég hit és kitartás, talán még az is sikerül, hogy boldogan megbékéljünk vele, s reméljük, hogy ami máshogy alakult az nem ellenünk, hanem értünk van. Hogy jobb lesz így. S az élet nem bántani, hanem segíteni akar.

…Olyan sok mindentől tudunk szorongani. És olyan sokszor szeretnénk irányítani. Félünk, hogy ha nem mi magunk csináljuk, elromlik az egész. Hogy ha kiengedjük a kezünk közül, nem lesz belőle semmi. Visszavonulás. Csendes várakozás. Cselekvés nélkül való ráhagyatkozás a sorsra. Mindez olyan ritkán szerepel a számba vett megoldási lehetőségek palettáján. Pedig talán jobb lenne néha elhinni, az Isten terve nemcsak más, de jobb terv is, mint a miénk.

Persze van, hogy képtelenségnek látszik elfogadni mindazt, ami másképp alakult. Egy gyászolónak van-e értelme azt mondogatni, igen fiatal volt még, igen még sok mindent megélhetett volna, igen, még lett volna erő benne többre, de jobb, hogy elment, mert így kellett lennie? Ilyenkor azt hiszem, hacsak nincs bennünk valamiféle különleges bölcsesség, inkább csak beletörődünk, mintsem elfogadjuk a sorsot. S a kérdés, mely nem a mi vágyaink szerint alakult örök vitatéma lesz az Istennel.

…A nagymamámnak volt egy nagy kagylója. Amikor nála voltam gyakran elővette, a fülemhez tette, s azt mondta: „Figyelj csak! Hallani benne a tenger morajlását.” S én figyeltem, hallottam, és boldog voltam tőle. Mert szerettem. Jó volt hallgatni a kagylóban a tengert…

Ma már félek. Félek az illúzióktól. Mindattól a hamis látszattól, önámítástól, káprázattól, mely bennem él. Melyekről csak később derül ki, mindez csupán az én tervem volt, nincs benne a sorsomban. Nem jöhet létre tehát sohasem. Gondolatom csupán terméketlen illúzió, melyből nem születik más, csak keserű csalódás.
Százszor sőt ezerszer is jó lenne az életünk során előbbre látni. Belelátni a jövőbe. De néhány áldásos megérzésen, útmutató álmon kívül mindezt nem tehetjük. Nem ismerjük, nem ismerhetjük a tervet. Így ha jó dolog történik, átadhatjuk magunkat a boldogságnak, ha pedig bánat ér, remélhetjük, hogy mindez megoldódik. Mert nem hittanórák belénk sulykolt dogmája, hanem az élet számos tapasztalata ilyenkor azt üzeni, ne félj, mert az Istennek nincs lehetetlen!
Él egy keleti történet egy királyról, ki a zsarnok börtönébe került. Ám mivel érezte, ez a sorsa, nem vesztette el hitét. Megalkotta a Változások könyvét, s később a nép megmentőjévé vált. A nehézség nem törte meg. Bölcsen, kitartóan, hittel várakozott. Így vészelt át a zsarnok uralmának hét évét. Van, hogy szorult élethelyzetbe kerülünk, melyből legszívesebben mihamarabb kikeverednék. De mégis valami miatt úgy érezzük, mindez a sors terve szerint történik, s hiába menekülnék, maradnunk kell. Ha ilyen helyzetben vagyok, ez a történet jut eszembe. A király, aki átvészelve a rossz időket, kitartva sorsa útján, mely végül szerencsés, boldog jövőhöz juttatta. Mert, még ha nehéz időket is élünk, talán jobb belesimulni a fensőbb rendező erőbe, mint hiábavaló küzdelmet folytatni ellene.

Persze nem feledhetjük el, hogy szabad akaratunk van, s nincs megírva életünk minden egyes mozzanata. Az eseményeket alakíthatjuk, formálhatjuk, változtathatjuk. De a keleti bölcsek szerint mindannyiunk számára létezik egy un. sorsút. S egy életút, melyen csak akkor járunk, amikor eltévelyedünk a valódi ösvényről, arról az útról, melyet az Isten terve szerint járnunk kell, s mely mindig az üdv felé vezet.

A vágyak nem mindig válnak valóra, mert néha megesik, hogy máshogy kell lenniük. Aztán egyszer csak történik valami. Valami, ami bennünk talán még gondolatként sem kelt volna sohasem életre. Valami, ami hirtelen megtöri a rosszat, s elhozza, amire szükségünk van. Valami, ami beteljesíti azt, ami igazán a legjobb nekünk. S ilyenkor, talán néhány pillanatra megállunk, s rácsodálkozunk, hogy nincs semmi e világon, mi fantáziadúsabb, meghökkentőbb, váratlanabb tudna lenni, mint a Sors.