Rendkívüli küldetést választott a gyűjtemény tulajdonosa

Elájultok mindjárt – mondja Vargáné Kovács Veronika, miközben sorra húzza elő a szekrényből a szebbnél szebb szőtteseket, hímzéseket, kapcákat, tutyikat, viseleti darabokat. És már mutatja is az ámulatba ejtő, sűrű rúzsás kötényt, amelynek brokát anyaga már önmagában mintás, és amelyet tovább díszítettek hímzésekkel a sióagárdi asszonyok. Az itteni népviselet elegáns, visszafogottabb mint sok más tájegységen, ugyanakkor tükrözi azt, hogy viselője tehetős. A tizenöt éves Hímzésmúzeum megálmodója, tulajdonosa pedig elmeséli, miként tettek szert a falu lakói a brokátra, selyemre, azaz olyan anyagokra, amelyekből akár főúri öltözékek is készültek. A sióagárdiak piacoztak, borral, paprikával kereskedtek, eljutottak Fiuméig is. A finom kelméket pedig Lyonból, Párizsból, illetve Csehországból szerezték be.

A sióagárdi hímzés kialakulása szintén érdekes, hiszen kezdetben fehér cérnával dolgoztak az itteni lányok, asszonyok, az ünnepi viselet pedig a fekete volt, amely már akkor is az elegancia csúcsát jelentette, és nem a gyászt jelképezte. Később megjelent a színes hímzés, a sióagárdiak pedig gyűjtöttek tapasztalatokat a kalocsaiaktól, ráadásul matyó summások érkeztek Kajmádra, így tőlük is.

Jellegzetes sióagárdi szín a szőlő permetezésére használt rézgálicra emlékeztető permetkék, amelyet agárdi kéknek is hívtak, mivel sokfelé megjelenik a faluban, és amelyet a hímzéseknél előszeretettel használtak együtt a lilával és a sötétzölddel.

A faluban lakók népviseletére Vargáné Kovács Veronika a nyolcvanas években csodálkozott rá, hiszen az itt élők ünnepi alkalmakon szívesen hordták ezeket a családi darabokat, népművészetük pedig máig élő maradt, nem vetkőztek ki teljesen.

A szekszárdi asszony férjével kereskedni érkezett a helyi búcsúba, nem mellesleg pedig maga szintén szívesen kézimunkázott, és felsőfokú tanulmányokat folytatott népi játék és kismesterség oktató képzőn, csipke szakon. Sióagárdon először leszakadt hímzésdarabokhoz jutott. A Hímzésmúzeum egyik vitrinjében ma is láthatók azok az ingujjak, amelyeket Király Anna nénitől kapott.

A falu egykori tanítója, testvérével, Irénnel Bajáról menekült ide az oroszok elől. Amikor a kisdiákoktól táblatörlő rongyot kértek, azok ilyen leszakadt ingujjakkal érkeztek.

A Hímzésmúzeum tulajdonosa szerint ezek a motívumok maguk is mesélnek, az értő szemnek a virágok, így a „rúzsák”, „ibolák” milyensége, egymáshoz viszonyított távolsága, a minták változatossága vagy éppen egyformasága árulkodik készítőjéről és a korról, amelyben készült.

A „beszélő” hímzések mellett Vargáné Kovács Veronika néprajzos ismereteire, az adatközlők által elmondottakra, a megyei múzeumban talált fotókra, valamint nyomdászként szerzett tapasztalataira támaszkodva 2010-ben Hímzésmúzeum Sióagárd címmel hiánypótló könyvet adott ki, hogy ilyen módon is átadja azt, amit az „ő szeme látott, az ő füle hallott, és a szíve diktált”.

Bezonstól Szálkáig mindenhonnan fogadott már látogatókat a tárlat

Amikor már egészen komoly gyűjteménnyel rendelkezett, Vargáné Kovács Veronika időszaki kiállításokon mutatta be Sióagárd kincseit. De szeretett volna egy állandó teret, a Jóisten pedig a Sióagárdhoz tartozó Leányvárban jelölte ki a Hímzésmúzeum helyét. A gyűjtemény 2005. április 30-án nyitott meg, másnap pedig svájci és francia kirándulók csoportja tért be spontán. Azóta Japántól Kanadáig, a francia Bezonstól a Tolna megyei Szálkáig mindenhonnan fogadott látogatókat a tárlat. Vargáné Kovács Veronikát munkássága elismeréséül, 2011-ben Sióagárd díszpolgárává avatták, de 2017-ben elnyerte a Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesület Egyed-Antal-díját, és bekerült a gyűjtemény a Tolna megyei értéktárba.

Borítóképünkön Vargáné Kovács Veronika, a hímzésgyűjtemény tulajdonosa