Az öngyilkosság gondolata foglalkoztatta a bajnokot

Ruzsinka István ezermester. Aktív munkáséveit tekintve legtöbbet esztergályosként dolgozott a most 74 éves szekszárdi férfi, de egyebek mellett falszigeteléssel is foglalkozott. Veterán atlétaként is ismert, dobószámokban sokszoros országos bajnok, és nemzetközi versenyeken is gyakran állt a dobogón. Ami viszont újdonság, amit még soha életében nem csinált: könyvet írt. Olvasmányos, kellemesen szellemes, sok fotóval illusztrált művet, Ruzsinka István sorsa címmel.

– A Covid alatti semmittevés ihlette ezt a könyvet – mondja. – Nagy a baráti körünk, de nem járhattunk össze. Megfejtettem napi 6-8 poénvadászatot, de már piszkosul untam. Tél volt, se nem kertészkedhettem, se nem horgászhattam, hát nekiálltam írni. Három golyóstoll kifogyott, mire végeztem. Nagyjából egy hónap alatt készült el, és nagyon élveztem. Szabadságot is ad, és kötöttséggel, kötelezettséggel is jár az írás. Meg kell küzdeni a sikerért, mint a sportban. 

A számítógépes munkát (tördelést, szerkesztést) Fáncsy István végezte. A 64 oldalas könyvet egyelőre csak harminc példányban adták ki, de valószínűleg szükség lesz újabb sokszorosításra. Helytörténeti adalékok is fellelhetők benne, ám a lényeg a családtörténet. A szerző a kellemetlen, sőt tragikus részleteket is közreadja. Leírja a szülei válását és az egyetlen fia halálát.

– Orvosi egyetemre járt a fiam – emlékszik vissza –, huszonnégy éves volt. Nagyon kedvelték a diáktársai, rajzolt, verset, regényt írt, művészeti tábort, kiállítást szervezett, sportolt is. Aztán egy nap bement a fürdőszobába zuhanyozni, és nem jött ki. Megállt a szíve. Amikor elvitték, hajnalig kóboroltunk a városban a feleségemmel. Képtelenek voltunk hazajönni.

Komolyan foglalkoztam az öngyilkosság gondolatával.

A sport segítette legtöbbször abban, hogy kijusson élete hullámvölgyeiből. Már a katonaságnál is foglalkozott testépítéssel, persze korabeli eszközök, betonból öntött súlyzók segítségével. A húszas évei derekán járt, amikor dobóatlétának jelentkezett a Szekszárdi Dózsánál. Senki nem hitte, hogy eredményes lehet egy ilyen megkésett versenyző. A körülmények se voltak ideálisak a hetvenes évek elején.

– Erős voltam, mint a szíj – vázolja az akkori helyzetet –, de nem úgy fejlődött az izomzat, ahogy kellett volna, nem jött a keresztmetszet. Güriztem, hajtottam, csakhogy hiányzott a megfelelő táplálkozás és az időzített pihentetés. A szerelés is alkalmatlannak bizonyult. Húszforintos dorkóban diszkoszt, kalapácsot dobálni nem egészséges dolog. Amikor pörögsz a kalapáccsal, a végén, mielőtt elengeded, már két és fél mázsával húzza a kezedet. A lábközépcsontjaim és a térdeim szörnyen fájtak az edzések végére. Nem is tudtam, hogy létezik dobócipő, ami minden gondomat megoldaná. Úgyhogy abbahagytam, és csak veterán atlétaként tértem vissza, 2005-ben. 

Az egykori NB I.-es dobó, Tóth Ferenc hívta meg a szeniorok csapatába, s egy évvel később már világbajnoki bronzérmet szerzett Linzben. Esztergályosi múltjának köszönhetően szereket – kalapácsokat, súlygolyókat, diszkoszokat – gyártott, mert azok, amelyek a veterán atlétikában használatosak, hiánycikknek számítottak Magyarországon.

– Drótozott, balesetveszélyes szerekkel versenyeztünk azelőtt – meséli –, úgyhogy én kapóra jöttem a sportágnak, sok egyesület vásárolt tőlem garnitúrákat. Súlygolyóból biztosan gyártottam legalább százat. Most már befejeztem. Nem csak a gyártást, a sportot is. Hetven fölött szerintem illik visszavonulni. Aranyos történet, amikor a nyolcvanéves bácsi eldobja két méterre a súlyt, aztán a nyakába akasztják az aranyérmet, mert ő az egyetlen induló a korosztályában, de ennek a sportértéke nulla. Én nem szeretnék idáig jutni. 

Ezermester Ruzsinka István. Amikor esztergályos volt, a gyártást észszerűsítő újításokat adott be, sportolóként dobószereket készített és otthoni fekve nyomó padot, erősítőgépet, amit máig, napi rendszerességgel használ. Falszigetelő vállalkozó korában a falátvágáshoz szükséges eszközöket fejlesztette, s amikor horgászként úgy döntött, hogy a fa helyett alumíniumcsónakra vált, nem vett, hanem csinált egyet.

– A műszergyárban az alapító tagok között szerepeltem – idézi fel a régi időket. – Dolgozni 1965-ben kezdtem, mikor még csak három esztergagép volt az egész üzemben. Szerettem spekulálni, ötletelni; volt összesen harminchét technológiai újításom, ami miatt a gyártásfejlesztéssel foglalkozók, illetve nem foglalkozók nem nagyon szívleltek. Nekik kellett volna ezeket a dolgokat kitalálni, hogy minél gördülékenyebben folyhasson a termelés. Volt olyan észszerűsítési ötletem, ami hatezerszeres növekedést eredményezett egy adott munkaterületen. Mindig mindenhova odatettem magam rendesen – mesélte. 

– Melóban, sportban, de még a horgászatban is. Korábban a bajai Dunára jártam, mostanában Szálkára. A legnagyobb fogásom egy 34 kilós harcsa volt. Erről is van egy kép a könyvemben. 

Madarakat etet
Ruzsinka István 1948-ban született Szekszárdon. Tolna megyében esztergályosként megnyerte a Szakma Kiváló Tanulója versenyt 1965-ben, bejutott az országos döntőbe, aminek köszönhetően jeles bizonyítvánnyal, a kortársainál három hónappal hamarabb felszabadult, és munkába állt a műszergyárban. Onnan 1981-ben a Dózsa-pályára került, ahol 1986-ig dolgozott mint létesítményvezető. Aztán visszatért a szakmájába, először a műszergyárba, majd németországi betanulás után a szekszárdi JAKO Kft.-nél (illetve annak elődjénél) tevékenykedett 1995-ig. Átmeneti munkanélküliséget követően egyéni vállalkozásba kezdett, öreg házak vizesedés elleni falszigetelésével foglalkozott 2008-as nyugdíjba vonulásáig.

Eredményes horgász és többszörös bajnok veterán dobóatléta. Sokat kertészkedik, kerékpározik, és agykarbantartás céljából rejtvényt fejt. Nemrég jelent meg az első könyve, mely az életéről szól. Télen madarakat etet. „Tartozom ezzel a madárvilágnak – mondja –, mert zsivány kölyökkoromban sokat likvidáltam közülük csúzlival, légpuskával. Van mit jóvá tennem.”