Az új generáció

A minap a banktisztviselők, menedzserek, a külföldi cégek hazai vezető szakembereinek az átlagfizetéséről esett szó. A közölt adatok engem megleptek, bár azt eddig is sejtettem, hogy jóval az átlag fölött vannak ezek a fizetések. Az alsó határ egymillió forint körül volt, a felső határ pedig a csillagos ég. Hogy a történet hiteles legyen, többen meg is szólaltak a műsorban, és saját példáikkal támasztották alá a tényt: nem csak éhbérért lehet ma Magyarországon dolgozni. 

Egy fiatalember – nem lehetett több 25–30 évesnél – ezüstmetál sportkocsija mellett nyilatkozott. Hihetetlenül magabiztosan. Egy külföldi tulajdonú cég hazai középvezetője. Havi kétmillió forint a fizetése. Szerinte ez reális, hiszen – ahogy fogalmazott – „beinvesztált” azért, hogy ott legyen, ahol van. Ez számomra lefordítva azt jelenti: hajlandó volt jól tanulni, ha már a szülei vállalták annak költségeit. 

Félreértés ne essen, nem irigylem tőle a pénzét, hiszen az, hogy sokakat nem fizetnek meg jól, még nem indok arra, hogy más se járjon jobban. Inkább a magabiztosságát, az önbizalmát, a szerénytelenségét csodáltam. Hiába, ez már egy másik, egy új korszaknak megfelelő generáció. Nekik megfakult szó a szerénység, az együttérzés. Nem célravezető, így nem tudnak vele mit kezdeni. A határozott, az ötletgazdag, a magabiztos, a munkamániás emberek évtizede következik. Meg is fizetik majd őket ezért a cégek. Ám az is igaz, hogy egyetlen nappal sem tovább, mint ameddig a tulajdonos hasznot lát bennük.