Ne hagyjuk, hogy egyedül legyenek a szeretet ünnepén!

Rengeteget játszanak, sokszor sütögetnek, főznek közösen, és persze a karácsonyt is együtt töltik. A másik néni csendben hallgatta, néha bólogatott. Próbálta átvenni a másik jókedvét, de nem sikerült. Egyszerűen
csak csöndben volt. 

Amikor a másik megkérdezte, ő hogy tölti a Karácsonyt, csendben csak azt mondta: egyedül. A másik asszony egy pillanatra elhallgatott. Csodálkozva nézett rá. – De hát vannak gyerekeid, unokáid.

Az asszony legörbült szájjal elmondta mennyire sok dolguk van, egyik külföldön él, ritkán látja, a másik közelebb van, de nagyon sokat dolgozik. – Nem érnek rá, tudod?

A másik asszony hirtelen nem tudott szóhoz jutni. Az addig szószátyár, nevetgélő nőből szomorú szemű, együttérző nővé vált. 

Csend lett. Édesanyámra gondoltam azonnal, aki már egyedül van, tőlem egy órányi autóútra lakik, mégsem látogatom sűrűn év közben. Hívom telefonon és ilyenkor, ünnepeken ugyan együtt szoktunk lenni, testvéreim is eljönnek, de az nem ugyanaz. Kicsit elszégyelltem magam, ahogy néztem a kicsi, szomorú szemű asszonyt. 

A másik hirtelen megszólalt. – Gyere át hozzánk, Marika! Nevetgélünk, sütizünk, társasozunk egyet!

Az asszony vonakodott, de a másik addig erősködött, míg elmosolyodott és rábólintott, én pedig elgondolkoztam, miközben tovább haladtam a járdán. Vajon tényleg ennyire elfoglaltak lettünk? Tényleg ennyire teljesítményközpontúvá váltunk? Ha már most ezt mutatom a gyerekeimnek, mit fogok én visszakapni belőlük, ha már én is öreg leszek?

Megfogadtam, hogy jövőre többször fogom látogatni anyukámat, többször megyek el hozzá, hogy átölelgessem. Addig, amíg megtehetem. Amíg velünk van.