A Kelet káprázatos csillogása fogadta Iránban a tolnai utazót

Olyan gazdagságot mutatnak az iráni városok, hogy azokhoz képest a legfejlettebb nyugat-európai metropoliszok is csak sápadt utánzatoknak tűnnek. Első benyomásként ezt nyugtázta Hornok Istvánné, aki azért rögtön hozzá is tette: vidékre nem jutott el, így elképzelhető, hogy a kisebb településeken tetten érhető a szegénység. Ám Esfahan, Shiraz vagy Teherán nyomát sem mutatja a nélkülözőknek. Koldus, kéregető nincs az utcákon, melyek makulátlanul tiszták. – A férfiak közül sokan dohányoznak, ezzel együtt sehol sem láttam eldobott csikket – folytatta Hornok Istvánné. – Az utcák, terek úgy néznek ki, mintha éppen most súrolták volna fel valamennyit.

Az irániak egyébként nem arabok, hanem az ókori perzsák leszármazottai: tehát perzsa – más néven fárszi – nyelven beszélnek. Írásukban viszont az arab módosított változatát használják, muszlim vallásukban egyes megengedő arab országoknál is szigorúbbak. Ám a mindennapi életben a perzsa ember vendégszerető, bár ez nyilván közhelyszerű megállapítás. A tolnai pedagógus lépten-nyomon azt tapasztalta, hogy bárhol is járt, nem akadt olyan helybeli baráti társaság, amelyik ne invitálta volna meg vacsorára, de legalábbis némi üdítőitalra. (Zárójelben: miután Iránban alkoholtilalom van, ittas alakok nem lézengenek az utcákon.) Az egyik mecsetnél egy ifjú hölgy egy maroknyi édes magvat nyújtott Hornok Istvánné felé. – Udvariasságból elvettem egy szem mandulát, de a lány nem hagyta annyiban: az egész csemegehalmot átöntötte az én tenyerembe.

Európai utazókként mindenütt nagy népszerűségnek örvendtünk, fél Perzsia velünk szeretett volna fotózkodni: rengeteg ilyen kérést kaptunk, sohasem tolakodóan, hanem mindig nagyon udvariasan. Egy fiatalember Magyarország neve hallatán felkiáltott: Budapest! Majd hozzátette: Petőfi Sándor! Belegondoltam abba, hogy mi, magyarok, az iráni főváros, Teherán nevét még csak-csak tudjuk: de perzsa költőt legfeljebb a perzsa nyelv– és irodalom szakosok ismernek nálunk...

Több társával együtt Hornok Istvánné is vásárolni akart egy úgynevezett Ahura Mazda istenszobrocskát. A patyolattiszta, kellemes illatú, abszolút biztonságos bazárban senki sem árulta: viszont ott csillogott egy pazar ékszerbolt kirakatában. A magyar csoport besétált a nyitott ajtón. Sehol, senki...

– Ahogy kifelé tekintgettünk az ajtón, megláttunk egy lélekszakadva felénk rohanó alakot. De nem azért sietett, hogy – miképp azt európai beidegződésünkkel gondoltuk – azonnal kitessékeljen bennünket. Hanem azért, hogy a tanítani való udvariassággal a szolgálatunkra álljon. Jóllehet, miután elhúzta a kirakat előtti függönyt, a homlokunkra csaptunk: rájöttünk, hogy egészen addig az üzlet hivatalosan zárva tartott.

Mindig viselni kellett a fejkendőt?

– Elvileg mindig, akadt azonban néhány kivétel – adott választ a címben feltett kérdésre Hornok Istvánné. – Ha egy ebédlő zárt terében, a kiszolgáló személyzettől eltekintve, csak magunk voltunk, avagy, ha a különbuszban szállítottak bennünket, akkor mellőzhettük a fejkendőt. Közterületeken mindig rajtunk volt: de ha félrecsúszott és látszódott a hajunk – ami nem engedélyezett – , abból sem származott komolyabb baj. Egy-egy helybeli odajött hozzánk és megigazította a kendőt, a lehető legnagyobb udvariassággal és kedvességgel. Egyébként a kendő csak 1980 óta kötelező, előtte, a sah uralma idején kifejezetten az európai öltözködési stílus volt általános a városokban.

Mennyire akadékoskodó a hatóság?

– Erre a kérdésre van egy jellemző történetem – idézett fel egy újabb esetet a tolnai pedagógus. – Csoportunk három tagja elszakadt tőlünk, mint kiderült, egy gyönyörű, ugyanakkor lezárt mecsetbe osontak be. A helyi – nőkből álló – rendőrség lefülelte őket, mindannyiukat bekísérték az őrszobára. Ott teával és süteménnyel kínálták a tiltott cselekedetet elkövető magyarokat, majd egy tévét bekapcsolva megmutatták nekik a lezárt mecset nevezetességeit. Végezetül jó utat kívánva elengedték a társainkat. Kérdezem, hogy nálunk, Magyarországon is hasonló elbánásban lenne része a rendőrségen egy lezárt templomba belopakodó, mindössze a kulturális emlékek iránt érdeklődő, iráni triónak?