A volt múzeumigazgató a leendő városi monográfiával foglalkozik

– Gondolom, nem úgy történt a múzeumalapítás, hogy kedden lefeküdt, és szerdán arra ébredt, hogy okvetlenül létre kell hoznia a Völgységi Múzeumot… 
– Nem, persze, ez egy hosszú folyamat volt – mondja dr. Szőts Zoltán. – A bonyhádi gimnáziumban dolgoztam fiatal tanárként, és amikor 175 éves volt az intézmény, 1981-ben nekiláttunk felújítani az iskolamúzeumot. Előszedtük a régi néprajzi anyagokat, középkori fegyvereket, rendbe hoztuk az elhanyagolt vitrineket, és az akkori igazgató, Schwarcz Tibor még vett hat újat. Azokat is megtöltöttük. Ezzel egy időben hoztam létre a honismereti szakkört, a szekszárdi muzeológus, Gémes Balázs javaslatára. Valahogy így indult a dolog. A Tűzoltó Múzeum 1985-ös alapítása is gyorsította a folyamatot, amihez megkaptuk Szekszárdról az egykori Bonyhádi Tájmúzeum anyagát. 

– Ezek szerint volt már előzmény? Nem a nulláról indult a Völgységi Múzeum anyaggyűjtése? 
– A Bonyhádi Tájmúzeum 1964-ig működött. Akkor a gyűjtemény Szekszárdra, s a megyei múzeum alagsorába került. Mígnem egy 1984-es honismereti konferencián, amit a későbbi kultuszminiszter, dr. Andrásfalvy Bertalan szervezett, felmerült, hogy kéne a völgységieknek, sváboknak, székelyeknek egy állandó gyűjtemény. A Tűzoltó Múzeum létesítésének előkészületei már folytak Minárovics János és Csőglei István közreműködésével. Mi meg a honismeretis gyerekekkel elkezdtük rendezgetni a visszakapott tájmúzeumos anyagot. A Völgységi Múzeum 1987. április 1-jén nyílt meg, mint a megyei múzeum kiállítóhelye. Létrehozatalánál bábáskodott Rónai József, dr. Kolta László és Solymár Imre is. Én még 1991-ig óraadó voltam a gimnáziumban, de főállásban már kiállítóhely-vezetői feladatokat láttam el. Igazgatói beosztásba 1992-ben kerültem, nyugdíjba 2021 februárjában vonultam. 

– Mi történt ez alatt a három és fél évtized alatt? Honnan, hova jutott a múzeum az ön vezetésével? 
– Az állandó kiállítást a Vadas Ferenc vezette Wosisnsky Mór Megyei Múzeum tervezte és rendezte be. Az intézményfenntartó a város lett. Székelyek, svábok, felvidéki áttelepültek és természetesen a helyi völgységiek kultúráját mutatjuk be. Tizenkét terem áll rendelkezésre; öt alkalmazottal indultunk. A néprajzi és történeti törzsgyűjtemény nagyjából tíz év alatt alakult ki. Vannak értékes, becses darabjaink, mint például Perczel Mór tábornok bibliája, és úttörőknek számítottunk a népviseleti ruhák gyűjtésében. Rendezvényeket, konferenciákat, időszaki tárlatokat szerveztünk, létrehoztuk a Múzeumbaráti Kört és a Völgységi Tájkutató Alapítványt, kiadványokat, Völgységi füzeteket jelentettünk meg. 

Zajlott az élet, miközben, főleg a kilencvenes években mindig a megszorításoktól rettegtünk; lesz-e leépítés vagy sem, kell-e egyáltalán a múzeum vagy nem, stb. Jöttek a kényszerű ügyeskedések: oldjuk meg a létszámgondot polgári szolgálatosokkal, közfoglalkoztatottakkal! Amikor nyugdíjba mentem, négy szakember és hat közfoglalkoztatott dolgozott a múzeumban. De olyan remek közfoglalkoztatottjaink voltak, akikre három év után gyűjteménykezelői feladatot lehetett bízni. 

– Nehéz volt megválni a múzeumtól, amit gyakorlatilag saját gyermekének tekinthet? 
– Az érzelmeknél nagyobb stresszt okozott az utódlás kérdése. Pár évvel korábban még két, vezetésre alkalmas kollégám is volt. Gondoltam: átadom valamelyiküknek a stafétát, és nyugodtan hátradőlhetek. Csakhogy Csibi Krisztina felment Budapestre, ahol a Magyarság Házának igazgatója lett, és Lohn Annamária is a fővároshoz ragaszkodik. Az önkormányzatnál szemelték ki Farkas Gergő pécsi régészt, aki az új igazgató. 

– Mit csinálna másként, ha újra kezdhetné? 
– A finanszírozásra nagyobb hangsúlyt fektetnék. Bázismúzeumi szerepvállalással erősíteném a központi finanszírozást. Eleinte csak apróbb pályázatokat írtunk, s csak később kezdtünk belevágni milliós projektekbe. Törekednék a sokszínű Völgység mind teljesebb bemutatására. Azt hiszem, a szakmai és a társadalmi beágyazottság terén nincs okom panaszra. Jó kapcsolatom volt a Tolna és Baranya megyei múzeumokkal, levéltárakkal, és a helyi közéletben is mozogtam. A turizmusfejlesztésben is részt vállaltunk, főleg Gáspár Gabriellának köszönhetően, aki már sajnos elment Bonyhádról. Legutóbbi közös munkánk a Bringatúrák a Völgységben című turisztikai csomag és a Bonyhád zsidó emlékei című térkép volt. 

– Mostanában mivel foglalkozik? 
– Megjelent a szerkesztésemben 2006-ban az Előkészületek Bonyhád monográfiájához című kiadvány. A leendő monográfiát kétkötetesre tervezzük, neves szakemberek publikációival. Az első kötetet (a XVII. századig) még az idén szeretnénk legalább digitálisan összerakni. Szerzőként én csak a második kötetben jelenek meg, az 1945 és 1989 közötti időszakot írom. Március 31-ére készültem egy ezzel kapcsolatos előadással, amelynek a címe Zabrálás, a megszálló csapatok garázdálkodása a Völgységben. 
 

Módszertan
Dr. Szőts Zoltán 1956-ban született Bonyhádon. A helyi gimnáziumban érettségizett 1974-ben, majd a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett történelem–földrajz szakos diplomát 1980-ban. Pécsen doktorált 2006-ban. Dolgozni 1979-ben kollégiumi nevelőként kezdett a bonyhádi gimnáziumban. Tanárként folytatta a munkát ugyanott 1987-ig, óraadóként 1991-ig. A Völgységi Múzeumot, 1987-es megnyitásától 2021-es nyugdíjba vonulásáig vezette. Amellett tanított is a szekszárdi egyetemi karon, például 2000–2003-ig kutatásmódszertant. Egy cikluson át, 1990-től városi képviselőként, a kulturális bizottság elnökeként tevékenykedett. Segítette a Felvidéki Egyesület és a Székely Szövetség létrehozását. Jelenleg a megyei honismereti egyesület elnökségi tagja, a helyi Honismereti Kör vezetője, a Völgységi Tájkutató Alapítvány elnöke és a Völgységi Értéktár Bizottság elnöke. Munkásságáért megkapta a Sebestyén Ádám-díjat (2002) és az Országos Hon­ismereti Szövetség emlék­érmet (2015). Házas, egy fia van. Szabadidejében szőlészkedik, borászkodik.