Meglátszik az épületen, hogy milyen erkölcsű ember tervezte

‒ Úgy tudom, volt egy kis országjárás az életében, mielőtt Szekszárdon letelepedett…

‒ Apám szintén építész volt - mondja Lajtai Zoltán. ‒ Annakidején, az ötvenes években kihelyezték vidékre a pályakezdő mérnököket. A szüleim Salgótarjánban ismerkedtek meg, én Egerben születtem, aztán Békéscsabára, onnan Kazincbarcikára, később Peremartonba költöztünk. Akkor felvételiztem Pécsre középiskolába, s miközben odajártam, a család, 1968-ban Szekszárdra került. A Műegyetemet már innen feljárva végeztem el.

  ‒ Hogyan alakult a tervezői pályája? 

‒ A rendszerváltás előtt vállalatoknál dolgoztak a tervezők. Az önállósodás csak azt követően kezdődött. A második feleségem szintén tervező, Práger Mária, vele és egy másik házaspárral meg egy statikussal hoztuk létre a Műterem ’90 Építész Irodát, amit egy idő után csak mi ketten vittünk tovább. Jó néhány új és felújítandó középületnél végezhettünk emlékezetes szakmai munkát. Mivel 1998-ban Tolnára költöztünk, úgy gondoltuk, hogy az irodának is lesz ott hely, és 2002-től átjelentkeztünk.

‒ Máig működik a tervezőiroda?

‒ Nyugdíjasként már egyre kevesebb feladatot vállaltunk. Az utóbbi időben Szekszárdon két ravatalozónál, Tolnán a plébánia felújításánál és két passzív háznál végeztünk tervezői munkát. Utoljára 2019-ben dolgoztunk. A szakmagyakorlás körülményei sajnos sokat romlottak, általánosságban. 

‒ Melyik volt építészként a legszebb korszaka? 

‒ A nyolcvanas évektől virágzott az építészet Magyarországon. Fiatal mérnökként szinte el se akartam hinni, hogy fizetnek azért, amit ingyen is örömmel csinálnék. A TÁÉV-nél kezdtem, aztán 1984-ben átmentem a tervező vállalathoz, ahol komoly díjakat nyertem a terveimmel, és ez munkákat hozott a cégnek. Az útkeresés lázában élt a szakma, mindenféle stílus szerepelt a kínálati listán. Kialakult az üzleti körünk, ezért aztán nem jelentett nagy megrázkódtatást a társadalmi változás miatti váltás, az önállósodás.  

‒ Tehát volt egy felfutó periódus, aztán egy lecsengő. Mi mást csinál mostanában, ha nem tervez?

‒ Mindig is érdekeltek a társadalmi, erkölcsi, filozófiai, vallási kérdések. Készülök ilyen témájú könyvírásra, de az igazi lételemem a párbeszéd. Már jóval a rendszerváltás előtt jártam vitakörökbe, beszélgető társaságokba, később magam is szerveztem ilyeneket. Egyetemistaként tudtam, hogy hol a helyem - a műszaki értelmiség között -, de érdeklődve figyelgettem, hogy mi történik a másik oldalon, a bölcsészeknél. Jó ideje látom, hogy a társadalomban, az egész emberi kultúrában mélyen van a baj, és nem elegendő az építészeti felszínt simogatni. Az okokat és a kivezető utakat a filozófia és a tartalmi hit segítségével lehet megtalálni.

‒ Konkrétabban? 

‒ Fontosnak tartom a különböző mentalitású, értékrendű, életvitelű, értelmi szintű emberek megszólítását, biztatását, jóra hangolását. Vallom, hogy a tudomány nélkül nincs korszerű hit. Magamat tartalmi hívőnek tekintem, ami nem konkrét vallásosságot jelent, hanem azt, hogy a vallások kollektív bölcsességét elfogadom, áldásait tapasztalom.

‒ Az építészi munkájára is hat a hit?  

‒ Mindenképpen. Arra kötelez, hogy erkölcsösen, becsületesen dolgozzak. Rengeteg pénzzel bánunk, amit nem mindegy, hogyan használunk fel. Az a kívánatos, hogy a leendő épület a megrendelőt, a családot, a közösséget szolgálja, és ne csak az építész dicsőségét. 

‒ De azért az építész se bánja, ha dicsérik, és fenn marad a neve…

‒ Tény, hogy minden alkotó emberben él az önmegvalósítás iránti vágy, ám ez nem előzheti meg a szakmaiságot. Az épületnek van funkciója, szerkezete és formája. Ezeknek lehetőleg egységben kell lenni. Ha ránézünk egy házra avatott szemmel, látjuk, hogy milyen erkölcsű ember tervezte. Létre akarta-e hozni ezt az egységet, vagy megalkudott, hazudott. Tulajdonképpen ugyanez a kérdés a társadalomra, az emberiség egészére nézve is: vezetőink építeni akarják-e a világot, vagy a saját egyéni érdekeiknek megfelelően átalakítani, lerombolni.

‒ Megoldás?

‒ Egyelőre a helyzetelemzésnél tartok. Minden értelmes fiatalembernek van életcélja. A társadalomnak miért nincs? A mai fogyasztói társadalomnak nincs célja, csak oka van. Profitcsapda. Mindenki degeneráltan rohan a pénz után, félrelökve az olyan fontos dolgokat, mint család, egészség, tanulás vagy maga a gondolkodás. 

‒ Mit tehet ez ellen egy hetvenéves vidéki értelmiségi? 

‒ Próbálok nem elszigetelődni, és hatni a környezetemre. Ha korosodik az ember és visszavonul, akkor túl sokat foglalkozik magával, a bajaival, és depressziós lesz. Állítólag a fizikusok soha nem lesznek depressziósok, mert nem magukkal, hanem a világgal foglalkoznak. Mi többiek meg akkor járunk el helyesen, ha nem zárkózunk be a saját kis életünkbe. Legyen élő kapcsolatunk a környezetünkkel, a társadalommal és az örökkévalósággal is!

Lajtai Zoltán 1952-ben született Egerben. A Pécsi Építőipari Szakközépiskolában érettségizett 1971-ben. A Budapesti Műszaki Egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1977-ben. A marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen filozófia-esztétika szakon végzett 1983-ban. Első felesége Liik Anne mérnök-közgazdász volt. Abból a házasságból két gyermek született: Katalin tanár, énekesnő (a Crystal együttes tagja volt), és Péter, aki közgazdász. Második felesége Práger Mária építész-tervező, aki ugyancsak két gyermeket hozott ebbe, a szintén második házasságába (Edit és Ágnes).

Összesen három unokájuk van. Cégük a Műterem ’90 Építész Iroda. Néhány jelentősebb általuk tervezett szekszárdi épület: Flórián utca beépítése (1985-94), Találka téri tömbrekonstrukció (1987-91), APEH székház (1989-90), Német Színház (1992-94), Garay gimnázium bővítése (1992-98), Babits Mihály művelődési ház átépítése (1997-98), Ady Endre Szakközépiskola rekonstrukciója (1998-2002) és a Vármegyeháza rekonstrukciója (2000-2010). Továbbá a dombóvári rendőrkapitányság (1995-99) és a tengelici, Hotel Orchidea (2002-2004).