A színházi varázs szerelmes rabja lett

– Miben más a mai Nemzeti, mint az volt, amelyikben a pályáját kezdte a nyolcvanas években?

– Mindenben más – mondja Rubold Ödön. – Más kor, más épület, más társulat, más társadalmi rend. Ennek az épületnek sokkal modernebb színháztechnikája van, és tökéletesek a munkakörülmények. Ebben az épületben jó érzésekkel és jó hangulatban lehet 10 órától 22-ig próbálni, tanulni, pihenni, étkezni, kondicionálni. Egy dolog viszont nem változott: az úgynevezett szakma ugyanúgy támadja, bojkottálja színházunkat, mint annak idején.

– Merre vitt tovább az útja? Hogy jutott el a Nemzetitől a Nemzetiig?

– A legfontosabb két közbenső állomás a kecskeméti és a békéscsabai színház volt. A Nemzetiből 15 év után, Kecskemétről pedig 10 év után hajtott a vágy új kihívások, megmérettetések felé. A megszokás, a rutin egy ponton túl bénítóan hat az emberre. Békéscsabát is nagyon szerettem, de onnan a Nemzeti hívásának eleget téve visszatértem. Budapesten élő édesanyámhoz és két gyermekemhez is közelebb kerülhettem így. Egyébként mindkét vidéki városba szakmai barátaim invitáltak, és csodálatos feladatokat kaptam tőlük. Hálás vagyok ezért Bodolay Gézának, Fekete Péternek és Seregi Zoltánnak.

– Ugye, először mérnök akart lenni?

– Elkezdtem a Műegyetemen a villamosmérnöki tanulmányaimat, de nem fejeztem be. Az egyetem Szkéné színháza elcsábított, s attól kezdve nem volt megállás. Egészen pontosan 42 éve, 1976 februárjában kezdtem el színészettel foglalkozni. Csak ez érdekel azóta is: az emberi lélek, az emberi létezés ábrázolása. Táncoltam, énekeltem, beszédtechnikáztam, játszottam, képeztem magam, és egy év múltán fel is vettek a színművészetire.

– Színház, film, tv, pódiumestek. Van ezek között rangsor? Mit csinál szívesebben?

– Sajnos filmes és tévés lehetőség alig akad, igaz, nem is erőltetem a jelenlétemet, nem építem a kapcsolataimat arrafelé, hiszen a színház az otthonom, a mindenem. A színházban, még a mai rendezőcentrikus színházban is a színész az úr. Élő emberként élő emberek előtt játszani úgy, hogy az soha ugyanúgy nem történik meg többet, ez a színházi varázs tart szerelmes rabságban.

– Legemlékezetesebb szerepek?

– Talán legtöbbet az István, a királyban léptem közönség elé. Sokszor játszottam az Advent a Hargitán című darabban Zetelaki Gábor szerepét, és a Csíksomlyói passióban is jó pár szerepet osztottak rám. Régebben nem voltak ritkák a több éven át tartó 150-200 előadásos szériák. Emlékezetes szerepem volt még az Énekesmadárban megformált Bakk Lukács, a Paraszthamletben a tanító, az Othelloban a főgonosz, Jágó – amit jó barátom, Ivánka Csaba a halálos ágyából rendezett –, és egy igazi unikum: a Helge életében az Istenasszony alakítása. Sokat játszottam együtt Bessenyei Ferenccel, Sinkovits Imrével, Kállai Ferenccel, Agárdi Gáborral és Bubik Istvánnal. Most igazgatóm, Vidnyánszky Attila rendezésében az Egri csillagok című monstre produkcióban próbálok. Ez is emlékezetes szerepnek ígérkezik.

– Mennyire elégedett a sorsával? Mennyire tudott érvényesülni ezen a pályán?

– Nagyon szerencsés embernek gondolom magamat. Vidéki fiúként, minden támogatás nélkül, nem is gondoltam, hogy valaha ennyi jó szerepet és a kollégák részéről ennyi elismerést kapok. A szakma csúcsa szerintem a kollégák megbecsülése és szeretete. Nincsenek szerepálmaim. Az értékrendem és ízlésem szerinti jó ügyekben alázattal veszek részt, akár kis szerepeket is szívesen vállalva. Azokat a kollégáimat kedvelem, akik nem fertőzik meg a színházi világot furkálódással, pletykálkodással. Akik a sikert megkóstolva is megmaradtak embernek, nem teng túl bennük az ego, nem jellemző rájuk a mindenkit elsöpörni vágyó, gátlástalan törtetés.

– Ezek szerint lelke mélyén, Jászai-díjasként is megmaradt vidéki fiúnak, tolnainak?

– Remélem, igen. Ezer szállal kötődöm Tolnához, és gyakran visszajárok. Készülök az ötvenéves általános iskolai találkozómra, ami most tavasszal lesz. Amikor hazamegyek, megölelgetem, megpuszilgatom a még ott élő nagynénémet, Bajor Laci gyerekkori barátomat, a szememmel megsimogatom a tolnai Dunát, a bárkát, a kálváriát, az ismerős épületeket és a temetőben nyugvó szeretteim sírhelyét. Bevásárolok a hazai ízekből, feltankolok tört paprikával, kolbásszal, szalámival, halászlétésztával és termelői borral. Készülök az emlékeim megörökítésére: egy kis könyvet fogok írni a tolnai gyermekkoromról és a színészi pályán eltöltött éveimről.

A színjátszást nem csupán műveli, tanítja is

Rubold Ödön 1954-ben született Szekszárdon. Tolnán nőtt fel, műszaki pályán indult el, de hamarosan váltott, és 1982-ben elvégezte a Színház- és Filmművészeti Főiskolát. Munkássága a budapesti Nemzeti Színházhoz, a kecskeméti Katona József Színházhoz és a békéscsabai Jókai Színházhoz kötődik. Elvált, ikergyermekei: Emília és Bálint. Édesapja már nem él, édesanyja 86 éves. Testvére Rubold Péter, volt válogatott labdarúgó, jelenlegi edző. A színjátszást nemcsak műveli, tanítja is Rubold Ödön. Voltak növendékei, többek között a Nemzeti Stúdióban, a Pesti Magyar Színház Színiakadémiáján, Gór Nagy Mária Tanodájában és a kaposvári egyetemen. Hat éve foglalkozik versmondó diákokkal Csíkcsomortánban, a Székelyföldi Varga Sándor Verstáborban. Minkásságáért számos elismerésben részesült, megkapta egyebek mellett a Jászai Mari-díjat (1993), A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét (2004) és az Ivánka Csaba-díjat (2016).