A művészeti titkár elköszönt és már új területen áll helyt

– Láthattuk, mint intézményen belüli „civilt” abban a bizonyos epizódszerepben. Lehet, hogy egy ígéretes színészi karrier tört ketté a Deutsche Bühne-

től való távozásával?

– Nos, ez az, amit már sohasem tudhatunk meg… Abból az egy mondatból, hogy „Zahlen, bitte!” és némi magyar méltatlankodásból ez örökre rejtély marad, de talán jobb is így. Ám a tréfát félretéve: ez a kis szerep azért üdítő változatosságot jelentett az irodai munka mellett. Alapvetően a háttérben szeretek dolgozni.

– Viszont a pedagógusi karrier, ha nem is teljesedett ki, annak idején részben útjára indult, szülei révén ez a pálya adta is magát…

– Valóban, szüleim pedagógusok, testnevelők. Édesanyám harminc esztendőt töltött a Garay János Gimnáziumban, ebből tizenöt éven át látta el az igazgató-helyettesi tisztet. Édesapám többek között a Rózsa Ferenc Műszaki Szakközépiskolában, a Bezerédj Szakképzőben, a bonyhádi Petőfi Gimnáziumban tanított, ezen kívül megyei sportigazgatóként, valamint a Tolna Megyei Vöröskereszt vezetőjeként is tevékenykedett. Mindketten atlétaedzőként is dolgoztak, így a nővéremmel együtt gyakorlatilag az atlétikapályán töltöttük gyermekkorunkat. Azután a nővérem a torna felé fordult, én viszont maradtam a pályán, ahol főként gátfutásban jeleskedtem. A sport szeretete máig tart, ha van egy kis szabad- időm, futócipőt veszek és nekiindulok a szekszárdi borvidéknek. Csodaszépek a völgyek, dombok, hálás vagyok, hogy ezen a helyen élhetek. A pedagógusi pálya is közel áll hozzám, érettségi után Szegeden kezdtem a tanárképző főiskolát német–francia szakon, később a Pécsi Tudományegyetemen tanultam levelezősként germanisztika szakon. A német nyelv tanításával mindig is foglalkoztam. Szüleim a sport szeretete mellett olyan örök értékeket közvetítenek számomra, mint az alázat, a szeretet, az elfogadás, a hit, nagyon büszke vagyok összetartó, szerető családomra!

– Tíz évvel ezelőtt bekopogtatott a Deutsche Bühne Ungarn ajtaján. Vonzotta a színházi élet is, avagy inkább a szervezés része, a német nyelv használata, az emberekkel való kapcsolat okán tetszett meg a hely?

– Amikor elolvastam az újságban a Deutsche Bühne Ungarn álláshirdetését, azt gondoltam, hogy ezt mintha nekem küldte volna a Jóisten. Rendezőasszisztenst, súgót, ügyelőt kerestek. Voltam már ebben a színházban és nagyon tetszett az a fiatalos, könnyed, lüktető élet, ami onnan áradt. Vonzott a német nyelv használatának lehetősége, a sok érdekes ember, a változatosság, hogy megismerkedhetem valami teljesen új dologgal. Aztán a színpadi munka rögtön beszippantott… Nyolc éve pedig művészeti titkárként tevékenykedem.

– Milyen emlékezetes eseményt, történést, epizódot említene meg, ha egyszer majd a Deutsche Bühne Ungarn történetéről kérdeznék?

– Minden nap más volt, minden új előadás egy új történet, új munka új emberekkel, új sztorikkal. A Német Színház egy kis családias közösség, ezért is szeretnek külföldi művészek itt dolgozni, mert hallottak rólunk, hallottak arról, hogy milyen jó itt a hangulat. A premierbulik, a Miniévad fesztiválok, a tájolások, a közös bográcsozások mindig emlékezetesek maradnak számomra.

– Amilyen szakavatott módon látta el munkakörét, a külső szemlélő azt gondolhatta volna, hogy innen soha nem akar távozni. Tíz év után ez mégis megtörtént. Kell időnként váltás az ember életében? Avagy nem feltétlenül, de érdemes élni a jobb – felkínált – lehetőséggel?

– Váratlanul kaptam egy felkérést, és nem mondtam nemet. Tíz év után az ember amúgy is hajlamos kényelmesen belesimulni a megszokott rutinba. Ajánlatos időről időre megújulni, felfrissíteni a tudást, új ismereteket szerezni. Hálás vagyok a Német Színháznak, hiszen itt nagyon sok értékes emberrel ismerkedhettem meg, dolgozhattam együtt velük. Többen az életem részei maradnak. De most örülök az új kihívásnak, amit izgatottan várok.

– Nyilvánosságra hozható, hogy mi lesz az új munkája? Ha igen, miképpen készül rá? Avagy sehogyan sem, csak adja lényét, ahogyan eddig? Merthogy ez mindig is bevált.

– Az újságcikk megjelenésekor már Horváth István országgyűlési képviselő kabinetfőnökeként dolgozom. Ez teljesen új terület számomra. Nem igazán készülök konkrétan, inkább bízom magamban, bízom abban, hogy eddig is helyt tudtam állni az élet minden területén. Kellő alázattal, az emberek iránti szeretettel, nyitottsággal próbálom majd végezni a munkám.

Kilenc évig élt egy német faluban

Móra Viktória kifogástalanul beszél németül. Részben szülői örökség, részben tanulmányai, részben pedig Németországban töltött évei okán.

– A német nyelvet úgymond az anyatejjel szívtam magamba – fogalmazott Viktória. – Édesanyám sváb származású, bátaszéki nagymamám messze földön híres szakácsnő volt, akihez nagyon szerettek jönni a Németországba kitelepített rokonok. Érettségi után nyáron tolmácsként dolgoztam egy német fiatalokból álló csoport mellett a Balatonnál, ahol megismertem egy kedves német fiút. Valahogy így kezdődött… Korán összeházasodtunk, és Németországban telepedtünk le. Egy kis faluban laktunk, nyitottságom által könnyen beilleszkedtem, elfogadtak a helyiek. Az ott eltöltött kilenc év alatt életre szóló barátságot is kötöttem. Fogorvosi asszisztensként dolgoztam, aztán megszülettek gyermekeink. Dominik ma már egyetemista, villamosmérnöknek tanul Győrben, Noelle lányom kilencedikes a Szekszárdi Garay János Gimnáziumban. Németország szép időszak volt, de nagyon hiányzott a hazám, a családom, ami az egyik oka volt annak, hogy hazaköltöztem.