Folytatódott a régészeti munka idén nyáron is a dombói várban

A dombói vár régészeti feltárásában több régész és egyetemi hallgató vett részt, akik az ország szinte minden tájáról érkeztek Szombathelytől Nyírbátorig. A kincskeresésbe önkéntesek és középiskolások is bekapcsolódtak – derül ki Berta Adrián (Szegedi Tudományegyetem BTK Régészeti tanszék) összefoglaló tanulmányából, aki a feltárást évek óta vezeti.

A lelőhelyen a 2014 óta tartó feltárás során sikerült tisztázni a vár kiterjedését, a főbb építési periódusait és a jellemző rétegtani viszonyait. A vár területe, az azt körülvevő várárokkal együtt összesen mintegy 3500 négyzetméter. A középkori erősség területén 2014 és 2020 között hat kutatóárkot, három szondát és tizenöt szelvényt nyitottak a szakemberek, elsősorban azokon a pontokon, ahol várható volt, hogy a vár alaprajzi elrendezésére vonatkozó adatok, információk kerülhetnek elő.

Elkezdődött a déli épületszárny keleti oldalának feltárása is, amely a mai napig álló és látható délkeleti pillér konzerválásához és részleges műemléki helyreállításához szükséges régészeti és építészeti adatok megszerzésére irányult.

Az idei év folyamán, az előző években megkezdett szelvényekben folytatódó feltárási munkák mellett egy kutatási terület is megnyitásra került: a vártól nyugatra előkerült egy eddig ismeretlen védmű részlete, egy árokba ásott cölöpsor maradványait találták meg. A 17. század középső harmadából ismert egy, a török kézen levő végvárakkal foglalkozó összeírás, amelyben a vár felújításáról kapunk rövid tájékoztatást Fodor Pál forrásközlésében: „A koppányi szandzsákban nyolc palánk kijavíttatott, némelyik teljes egészben felújíttatott; különösen Dombó (Dōnbōl) vára, mivel Kanizsához hasonló vár, alapjától megépíttetett, ágyúi talpakra tétettek, más szükségletei is kiegészíttettek és elláttattak.” Ez az adat nagy valószínűséggel erre az újonnan előkerült palánknak a kijavítására vonatkozik. Az előkerült részletek alapján a vár védműveinek a kiterjedése az eddig ismerteknél jóval nagyobb lehetett.

A 2014 és 2020 között tartó régészeti feltárások során megszerzett adatok szerint a vár az első időszakában, a 14. század végén vagy a 15. század elején felépült formájában egy kissé szabálytalan, észak-déli irányú téglalap alakú téglaépítmény volt, mindkét végében egy-egy épületszárnnyal, és feltehetően a nyugati oldalon található bejárattal. A várat már a legkorábbi építési periódusában palánkkal és árokkal vették körül. A déli épületszárnynak az udvar felé néző homlokzati falán egy gádoros bejáratot alakíthattak ki.

A második időszakban, a 15. század első felében, a déli épületrész szélességét közel a kétszeresére növelték, keleti végét három pillérrel megerősítették.

A harmadik időszakban, a 15. század közepén köthették össze a déli és az északi épületszárnyakat egy függőfolyosóval, amely részben a keleti várfal tetején, részben a déli épületszárny keleti oldalához épített pilléreken, az északi folytatásban pedig kiugró konzolokon futhatott végig. Ennek a maradványai a ma is álló délkeleti pillér felső harmadában láthatók. Ekkor épülhetett az egykori folyosó déli végében előkerült latrinatorony is.

A negyedik időszakban, feltehetően Dombai Pál fia János és unokatestvére, Miklós fia Farkas birtoklása idején, a 16. század elején a várat a korábbi palánk vonalában, annak felszámolásával, egy külső falgyűrűvel, egy kőalapozású téglafallal vették körül, amelynek a sarkain négy- és ötszögletű tornyokat emeltek, továbbá a kaputornyot is kibővítették nyugat felé. Valószínűleg ekkor készült az új, kisméretű, pillérekkel ellátott bejárati építmény a déli palotaszárny udvari homlokzati falánál, valamint a kaputoronytól északra található, a keleti várfallal párhuzamosan futó épületszárny is.

A török korból csak kisebb átalakítások szórványos nyomai kerültek elő, ezek közül a legfontosabb az északi falszoros megerősítése és feltöltése. A várudvar eredetei szintjét nagyrészt megbolygatták, az eredeti középkori járószint legnagyobb része is elpusztult. A török korban nagyméretű szemétgödröket ástak ki a várudvaron, aminek a feltárása során érdekes, az ott állomásozó várkatonaság mindennapi életére utaló leletanyag került elő, a nagy mennyiségű kerámia és állatcsont mellett ólom puskagolyókat, ékszerkövet, csont dobókockát és különféle fémtárgyakat is találtak.

A várat 1702-ben robbantották fel, majd az azt követő több mint két évszázadon keresztül tartó folyamatos bontás során az északi oldal három falcsonkja és az azokat összekötő falszakasz, továbbá a délekeleti pillér kivételével a várfalakat és az épületeket az alapokig lerombolták, az így keletkezett törmelékkel részben a várárkot töltötték fel, részben pedig a török kiűzése után a Kakasdombon újjáépülő Dombóvár házainak az építésekor használták fel.

Gazdag leletanyag került elő

A lerombolt erődítmény területén eddig összesen csaknem nyolcszáz négyzetméternyi területen folytak ásatások, azonban a teljes kibontást csak néhány helyen sikerült eddig elvégezni. 2019 őszén megkezdődött a váralja település roncsolásmentes kutatása is, amelynek során geofizikai módszerekkel vizsgálták az egykori mezőváros elpusztult és föld alá került épületeinek a maradványait.

2020-ban folytatódott a déli épületszárny udvari homlokzati bejáratának a feltárása.

Az északi épületszárny elé épült késő középkori belső torony környezetének a kutatása is tovább folytatódott. Sikerült megtalálniuk a szakembereknek az első periódusban épült északi palotaszárny szinte teljesen elpusztult udvari homlokzati falának az alapozását, valamint itt is gazdag késő középkori és török kori leletanyag került elő, mázas kályhacsempe-töredékek, ablakszemek, aranyozott üvegedény töredékei, ép kerámiaedények.