Régi korok emlékei tárulnak fel a múzeumi évkönyv oldalain

Ismét terjedelmes kötettel jelentkezett a Wosinsky Mór Múzeum. A vármegye székhelyén található intézmény ugyanis nemrég megjelentette 44. évkönyvét. Több mint ötszáz oldalon tárulnak az olvasó elé a különböző tanulmányok, melyek között egyaránt szerepel néprajzi, régészeti és históriai jellegű. Ezek a kategóriák sok esetben érintkeznek egymással, ami még érdekesebbé teszi a dolgozatokat.

Ódor János Gábor igazgató felelős kiadásában, K. Németh András régész főmuzeológus szerkesztésében tizenkét tanulmány vall múltunkról, a rézkortól kezdve a középkoron át a XX. századig. Emellett Ódor János Gábor és K. Németh András megemlékezett a tavalyelőtt elhunyt Gaál Attila néhai igazgatóról és nyomtatásban megjelent munkáit is csokorba gyűjtötte. A kiadvány végén pedig egy összegzés az intézmény tavaly végzett régészeti kutatásait sorolja fel.

„Isten haragját gerjesztitek”

Miután az évkönyv anyagai kronológiai szempont szerint követik egymást, elsőként a késő rézkorba kalauzolja az olvasót Horváth Tünde régész, Bozi Róbert állatorvos-archaeozoológus és Szabó Géza régész főmuzeológus munkája. Decs határában még 1986-ban zajlott le leletmentő ásatás. Ennek eredménye vármegyénkben is a késő rézkori lelőhelyek – ma még a föld által rejtett – potenciális gazdagságát mutatja.

A bátai apátság 15. század végi történetének eseményekben gazdag fejezetébe Sümegi József történész enged betekintést. Mint azt közli, Antonio Bonfini, a jeles humanista író hangsúlyosan említi országleírásában Bátát. Az sem kizárt, hogy Mátyás király kíséretében járt is az akkor országos jelentőségű kegyhelyen. 

Balázs Kovács Sándor etnográfus a 16. században élt református lelkipásztor, Tolnai Decsi Gáspár dörgedelmeit idézi fel. Íme, egy példa: „Mostanság az ünnepnapokon az Isten haragját gerjesztitek (…) kevélségben, részegségben, feddésben, pörlésben, tánczolásban és egyéb soc gonosságokban mulattyátok el az ünnepi napot.” A prédikátor azért ostorozta atyafiait, mert „számára különösen lényeges volt az általa megromlottként értékelt erkölcsi állapotok helyreállítása.”

Béla király dénárjai

K. Németh András régész főmuzeológus és Ódor Péter survey statisztika és adatanalitika mesterszakos hallgató úgynevezett ortofotókkal – digitálisan kiigazított felvételekkel – ad képet a vármegyénkben található új, középkori templomalaprajzokról. Az újfajta technikai megoldásnak köszönhetően „Tolna vármegyében több tucatnyi új lelőhely, ismeretlen jelenség került elő, köztük a tárgyalt templomok. A bemutatott húsz templom közül korábban tizennégynek volt ismert helye, hatot az ortofotók révén sikerült azonosítani.” 

Vizi Márta régész főmuzeológus az egykor volt Decs-Ete település 90. objektumát és annak kályháját mutatja be. Az említett helyszínen több kályhaszem típus került elő: metszett elejű, tányérka, hagyma és pohár alakú. A leletanyag alapján feltételezhető, hogy minden bizonnyal egy egyszerűbb kivitelű kályha állhatott a házban. 

Írott források, térképészeti adatok és felszíni leletgyűjtésből származó érmék alapján mutatja be a Szekszárd-Palánki sziget lelőhelyeit K. Tóth Gábor régész muzeológus. Három helyszínről van szó, valamennyi szolgál különleges érmékkel, úgy az Árpád-korból, mint a vegyesházi királyok idejéből, avagy a török hódoltságból. Ebből a szempontból a legkorábbi időszakot II. Béla (uralkodott: 1131– 1141) dénárjai fémjelzik.

Hozták a mintakincset is

A mórágyi fazekasműhelyekről, a magyar népi kerámia formálásában betöltött szerepükről szól Szabó Géza régész főmuzeológus és Nagy Janka Teodóra tanszékvezető egyetemi tanár közös munkája. „A két mórágyi műhely anyaga jól mutatja, hogy a német telepesek szinte törés nélkül folytatták az óhazából hozott technológiával és ízléssel az edények készítését, amit az új környezet csak minimálisan befolyásolt azzal, hogy milyen tárgyakat igényelt” – állapították meg a szerzők.

A sárközi kapcsolatokra utalva hozzátették: „A mórágyi fazekasok a magukkal hozott mintakinccsel és a fejlettebb technológiájú, magasabb hőfokon égetett kerámiaművességükkel szolgálták ki a lecsapolás után hirtelen fejlődésnek induló, kiváló piacot jelentő települések igényeit.” 

Fuksz Márta néprajzos muzeológus a szekszárdi közalapítványi uradalom 1812-ből származó „szöllő hegybeli rendtartását” ismerteti. „Ez a szabályzat a munka zavartalanságát, ellenőrzését, továbbá a vagyon és a tulajdon védelmét biztosította a szőlőhegyen. Mindez pedig – az uradalom érdekeit szem előtt tartva – garantálta a földesúri járandóságok beszedését.”

Így építkezett a Sárköz

Vindus Melinda régésztechnikus egy, az Őcsény határában előkerült, 19. századi orosz keresztről ad tájékoztatást, feltételezve, hogy a medál gazdája vagy egy első világháborús hadifogoly, vagy egy második világháborús katona lehetett. 

Csapai János néprajzos muzeológus ugyancsak a Sárközbe invitálja az olvasókat. Háztörténetek a Sárközből című tanulmányában áttekinti azt, hogy milyen építőanyagokat, építkezési technikákat használtak az emberek ezen a tájegységen a 19-20. században. 

T. Konkoly Lilla történész muzeológus az Országos Stefánia Szövetség Tolna megyei szervezetének kialakulásához mellékel adalékokat. Ez a szerveződés az anya- és csecsemővédelem terén töltött be fontos, eredményes hivatást, 1915 és 1940 közötti működésekor.

A Szekszárdi Turul Sportegylet 1922 és 1931 között zajló történetét Mácsainé Iván Éva történész muzeológus dolgozza fel munkájában. Az 1927-ben négy szakosztállyal – labdarúgó, úszó, evezős, korcsolya – működő egyesület anyagi nehézségek miatt 1931-ben a Szekszárdi Törekvés Sport Egyesülettel közösen folytatta tovább tevékenységét, s így jött létre a Tolnavármegye Sport Egylet.