A konzervatóriumból kirúgták, ma 37 lemez szerzője, előadója

– A hívők körében, több felekezetben is, ma ön a legismertebb énekes. Töretlen volt az útja? 

– Kié töretlen? Keresztény családba születtem – mondta Pintér Béla, aki a gerjeni református templomban adott koncertet a múlt vasárnap –, ami fontos alapot jelentett mindahhoz, amivel a későbbiekben foglalkozni kezdtem. Kereskedőnek tanultam, de gyermekkorom óta élt bennem a vágy, hogy megszólítsam az embereket, hirdetve az evangéliumot, Jézusról beszélve, másoknak. Csak nem tudtam elképzelni, hogy lehetne ebből megélni. Körülbelül 19-20 évesen jött a felismerés, hogy nemcsak hobbi szinten működhet az, hogy dalokat írok és megosztom az istentiszteleteken és más gyülekezeti alkalmakon résztvevőkkel, hanem, Isten segítségével lehet ez a munkám, a hivatásom is. 

– A baptistáknál minden istentisztelet zenés?

– Teljes mértékben. Működött nálunk énekkar, zenekar, ifjúsági kórus, és én mindebben részt vettem. A zene töltötte ki a napjaimat, zenei pályára készültem. Zongoráztam, fagottoztam is. De egyszer csak bezáródtak az ajtók. Kirúgtak a miskolci zeneművészetiről; megbuktam fagottból.

– Rosszul fújta? Vagy hogy lehet abból megbukni? 

– Ennek más okai voltak. Nem akarom itt most részletezni!

– A beat és a rock nem vonzotta annakidején? 

– Úgy, hogy rockzenész legyek, nem érdekelt, de úgy, mint műfaj, igen. Az foglalkoztatott: hogyan lehetne megvalósítani, hogy a stílus legyen populáris, olyan, ami a fiatalokat megérinti, a mondanivaló, az üzenet viszont maradjon evangéliumközpontú. 

– Tehát írta az evangéliumközpontú dalait, miközben kereskedőként dolgozott? 

– Igen, egy élelmiszerboltban voltam zöldséges és üvegvisszaváltó a rendszerváltás táján, 16-17 évesen. Közben megszereztem a kereskedői végzettséget. Eltávolítani csak a konzervatóriumból tudtak, Istentől nem. Ő velem maradt és segített. Munka után odaültem a zongorához és jöttek a dalok. De akkor még elképzelésem se volt arról, hogyan lesz ebből színpad. 

– Mikor jött a fordulat? 

– Amikor megismerkedtem a feleségemmel. Ő a hajdúsámsoni pünkösdi gyülekezet tagja volt. Tudni kell, hogy a baptista szertartások is ének- és zenecentrikusak, de klasszikus módon. Ott egy dobbal megjelenni nem szokás. A pünkösdieknél viszont a popzenekari felállás elterjedt. Bekerültem az ottani dicsőítő csoportba, még nem szólistaként, hanem másokkal együtt énekelve. Ez volt a Christianus zenekar, mely már saját műsoros kazettákat adott ki.  

– És mit szóltak ehhez a baptisták? 

– Hát nem örültek neki. Ám hamarosan elfogadottá vált az a fajta felekezetköziségem, aminek a lényege, hogy senkié se vagyok kizárólagosan, mert mindenkié vagyok. 

– A saját dalok mikortól öltöttek testet, lemezek formájában? 

– Kazettákkal kezdtem, az első 1995-ben jelent meg, tíz dallal. Később jöttek a CD-k, amiből már 37 született. A feleségem a főszervező, évente nagyjából száz helyre megyek, általában lelkiségi programokra, határainkon túli magyarlakta helyekre is. Nagy szeretettel fogadnak, nyílnak az ajtók mindenütt.

– Meddig lehet ezt csinálni? Szombathelyről jött Gerjenbe, aztán vissza, haza, Debrecenbe…

– Ötven fölött már érzem, hogy időnként fáraszt a pörgés és a sok vezetés. Ám ebben a műfajban talán még hatvan, hetven fölött is állhat az ember a pódiumon, a színpadon, persze kevesebbet vállalva. Máshoz nem értek, az olyan zenészek példája meg nem vonz, akik, ha érzik, hogy már a B oldal forog, nyitnak egy vendéglőt vagy egy divatüzletet, és abból próbálnak profitálni. Úgy gondolom, hogy Istennek lesz ötlete, terve velem, ahogy egész életemben volt. Krisztus-követő vagyok, rábízom magam.