Egy pillanatig sem fordult meg Szemerei Levente fejében, hogy feladja

– Új divatot próbál teremteni a kilyuggatott pólóval?
– Sajnos nem én találtam fel ezt a módszert, jóval előttem is alkalmazták már ezt a könnyítést a nagy meleg miatt. Az első, akit lyukas atlétában láttam futni, ő az amerikai Galen Rupp volt, aki a 2016-os riói olimpián bronzérmet szerzett maratonon. Igaz, neki a gyártója készítette el úgy a pólóját, nem kisollóval esett neki, ahogy én – válaszolta nevetve lapunknak Szemerei Levente, a Szekszárdi Sportközpont szedresi hosszútávfutója, aki első magyar maratonistaként vett részt világbajnokságon, s 2:17:20 órás idejével a 40. helyen ért célba. – A trikó anyaga kicsit vastag volt, ami rám ragadt volna, én viszont nem akartam fullasztó érzést. Emellett az sem volt utolsó szempont, hogy kicsit járjon alatta a levegő, jobb dolgot pedig nem tudtam kitalálni ennél a módszernél.

– A verseny alatt viszont minden a tervek szerint alakult?
– Az első öt kilométeren nagyon egyben volt a mezőny, az utolsók között futottam, annál hátrébb viszont nem akartam kerülni, ezért gyorsabban kezdtem, mint azt Szőke Gergő edzőmmel terveztük. Arra számítottam, hogy beáll majd valaki egy egyenletes tempóra és tudok majd velük haladni, de hol gyorsítottak, hol lassítottak, így a verseny nagy részében egyedül futottam. Mindig volt kire felfutnom, de együtt nem tudtunk haladni. Az nyugtatott meg, amikor kikerültem a kínai srácot, akinek legjobb ideje 2:09 órával kezdődött. Verseny közben azt sem tudtam, hogy hányadik vagyok vagy hányan álltak ki, egy órával a beérkezés után az első interjúban tudtam meg, hogy 40. lettem.

– Előzetesen a 40-60. hely és egyéni legjobbjának megdöntése volt a célja. Előbbi összejött, utóbbitól, a 2:16:35 órától elmaradt.
– Tudtam, hogy ha meleg lesz, az egyéni csúcsra nincs reális esély. Számítottunk is a melegre, hiszen augusztus végén még az szokott lenni. Ha ez a lehűlés, ami most jött, két nappal korábban érkezik, akkor meg lehetett volna az egyéni rekord. De ez nem annyira zavar, inkább jól is jött, hiszen megmaradt a cél, ami a szemem előtt lebeghet. Idén még két lehetőségem lesz ezt elérni, szeptember 24-én Varsóban, december 3-án pedig Valenciában. Utóbbi helyszínen tervezek bátrabb futást.

– Hol jött el a holtpont?
– A 31. kilométernél, amikor a combomban éreztem, ha visszagyorsítok, elkezd görcsölni. Fejben össze tudtam szedni magam, nem estem szét, mint előtte Bécsben vagy Valenciában. Ezt mondanám eddigi legjobb maratonomnak, még ha időben futottam már jobbat. Edzőmnek, valamint Garami Katalinnak és Knipl Istvánnak köszönhetően a frissítések és a hűtések is jól sikerültek. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy feladom, mert ha a nehezebb futásaim alatt nem szálltam ki, egy hazai rendezésű világbajnokságon sem fogok. Amit Valenciában átéltem az utolsó hét kilométeren, mert elkészültem az erőmmel, az borzalmas volt, akkora fájdalmat a meleg sem tud okozni.

– Olyannyira nem, hogy az utolsó kilométereken a szurkolóknak is kiintegetett.
– Próbáltam kizárni a külvilágot, csak a futásra koncentrálni és semmi felesleges mozdulatot tenni, ami esetleg a végén visszaütne. Az utolsó körben viszont éreztem magamban még erőt és szerettem volna megköszönni a szurkolást. Jól esett, hogy minden második, ha nem minden ember engem buzdít.

– A rövidtávú terveket elmondta, de mi a helyzet a távoli jövővel? Marad a maratonnál?
– Nem térek vissza a pályaversenyre, mert itt találtam meg az örömömet. Jövőre olimpiát és Európa-bajnokságot rendeznek, de utóbbin csak félmaraton lesz, ott még annyira sem tudnék labdába rúgni a tempó miatt, mint a vb-n. Az ötkarikás szintidőt másfél perccel, 2:08:10 órára vitték le, ami brutális, a világranglistáról pedig két időt néznek, vagyis kétszer kéne megdöntenem áprilisig az országos csúcsot. A következő nagy világverseny a 2025-ös tokiói világbajnokság lehet, ahova odaérhetek.