MSZP: az esélytelenség terhével?

Hogy mi volt igaz abból az utolsó pillanatban kiszivárgott hírből, miszerint a Gyurcsány Ferenc és Hagyó Miklós alkotta lobbytandem meglehetősen komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a Brüsszelből hazatért Kovács László legyen a szocialista párt miniszterelnök-jelöltje, az egyelőre nem világos, tény azonban, hogy az MSZP elnöksége – nem kis részben a megyei pártelnökök állásfoglalásának hatására – nem a volt EU-biztosnak, hanem az esélyesnek tartott Mesterházy Attila frakcióvezetőnek szavazott bizalmat. Nem lett volna persze, minden logika nélkül való, ha a története egyik legnehezebb időszakát élő kormánypárt a mindössze 35 esztendős Mesterházy helyett az éppen kétszer olyan idős Kovács mellett dönt (egy vadi új Seat helyett a jó öreg, kipróbált Pobeda), hiszen a szocialistáknak 2010-ben aligha lehet más céljuk, mint a derekas helytállás, a voksok maximalizálása, márpedig az egykori pártelnök – már csak a nosztalgia okán is – sokkalta alkalmasabbnak tűnik megszólítani és az urnához vinni az elsősorban az idősebb korosztályhoz tartozó törzsszavazókat, mint az a Mesterházy, aki sem megjelenésében, sem a stílusában nem igazán passzol a szocialista „régi hullám” tagjaihoz. Lehet természetesen azzal érvelni, hogy jó, jó, de Kovács a múlt, Mesterházy ezzel szemben a jövő embere, csakhát akkor  az a kérdés vetődik fel, hogy tudniillik miért kell egy reménytelennek tűnő választáson agyonveretni azt a valakit, akire hosszabb távon számítanak. Na, de akár Kovács, akár Mesterházy, a feladat ugyanaz, méghozzá nem is kicsi: elhitetni a megmaradt szavazókkal (nem különben az MSZP-től a bizonytalanokhoz pártolókkal), hogy van értelme a szocialistákra voksolni. Hogy miért van? Nos, ez az, amit a pártnak a lehető leggyorsabban ki kell találnia. És ez egyáltalán nem lesz könnyű.  

Már csak azért sem, mert az 1990-es választások óta most fordul elő első alkalommal, hogy a szocialistákat – nagyon finoman szólva – nem nyomja az esélyesség terhe, vagyis a kormányzati hatalom elvesztése már most  borítékolható. És mivel hasonló helyzetben nem volt még a párt, így aztán senki sem tudja, mi is lehet az, amivel a hitehagyott szavazókat motiválni lehetne. Hiszen egy úgymond „tét nélküli” voksolás még az MSZP-fanokat sem hozza igazán lázba, nemhogy azokat, akik csak lazán kapcsolódtak a párthoz, most pedig a tétovázók táborában vannak. És hát, tényleg, vajon mit is lehetne mondani nekik, ha már egyszer a győzelem sehogyan sem látszik elérhetőnek... Talán azt, hogy emberek, legalább állva haljunk meg? Vagy azt, hogy cél a tisztes helytállás? Mert ezek nagyon szép és patetikus gondolatok, csak van velük egy „apró” gond..., jelesül, hogy ilyen szövegekkel ma már egy sokadosztályú falusi focicsapatot sem lehet kiküldeni a pályára, nemhogy fásult, reményvesztett és elbizonytalanodott szavazókat mozgósítani. Van aztán egy másik lehetőség is, ami nem túlzottan elegáns, nem is nagyon korrekt, de amelyet minden politikai erő használt és használ, és amely az esetek döntő többségében működik. Ezt pedig úgy hívják: rémísztgetés. Hogy aztán a szocialisták bevetik-e majd ezt a nem egyszer és nem kétszer alkalmazott fegyvert, nem tudom, ám jómagam egyáltalán nem lennék meglepve, ha a párt kampányának egyik legfőbb üzenete az lenne, hogy bár a nyerésre nincsen semmiféle sansz, mégis el kell menni szavazni, mert csakis így lehet megakadályozni, hogy a Fidesz megszerezze azt a kétharmados többséget, amelynek birtokában aztán habozás nélkül felszámolná a parlamentáris demokráciát, likvidálná a jelenlegi Alkotmányt, megteremtené a prezidenciális köztársaságot, és így tovább, és így tovább, és így tovább. A kérdés már most csak az, hogy az emberek mindezt elhiszik-e. És ha igen, hajlandóak-e még egyáltalán megijedni.