A férfi új, a műsor a régi

Bár Mesterházy Attila, a Magyar Szocialista Párt „arca” a hirdetésekben „a baloldal új miniszterelnök-jelöltjének” nevezi magát, számomra úgy tűnik, hogy ez az új ember (aki egyébiránt a politikában messze nem tekinthető kezdőnek) a választási kampányban annak ellenére sem képes elszakadni az MSZP réges régi és jól bevált módszerétől, jelesül az Orbán-éra idején Magyarországra – különösen pedig az itt élő demokratákra – váró iszonyú megpróbáltatások plasztikus leírásától, hogy ez a korábban olyan sikeres eljárás egy jó ideje egyáltalán nem működik. Hogy mindez mennyire így van, azt példák sokaságával lehetne igazolni, közöttük azzal a beszéddel, amit Mesterházy március 15-e apropóján mondott el pártjának budapesti ünnepi nagygyűlésén, és amelynek a világon semmi, de semmi köze sem volt az 1848-as forradalomhoz, Kossuthékhoz avagy a márciusi ifjakhoz, hacsak Orbán Viktort oda nem képzeljük Irinyi, Vasvári, Petőfi, Jókai és társaik közé..., lévén az MSZP kormányfőjelöltjének „ünnepi” szónoklata szinte mindvégig a legnagyobb ellenzéki párt első emberével foglalkozott.  Így megtudhattuk többek között, hogy a Fidesz elnöke nem hazafi és nem demokrata, ugyanis „politikai megosztásra használja a kokárdát”, hogy a célja egy olyan tekintélyuralmi rendszer kiépítése, amelyben „a másként gondolkodókat hazaárulónak nevezik és akasztással fenyegetik”, hogy az annyira vágyott kétharmados országgyűlési többség érdekében akár még a szélsőséges Jobbikkal is képes lesz összeállni, hogy „program” gyanánt általánosságokkal meg üres frázisokkal traktálja az egyfajta orbáni csodát remélő választókat, és így tovább, és így tovább, és így tovább..., amely kijelentések sok mindennek tekinthetőek, csak éppen pozitív üzeneteknek nem. 

Jó, jó, rendben van, ez utóbbiakból is akadt kettő – nevezetesen, hogy a mai Magyarországon a progresszió, a szabadság, valamint a szolidaritás utolsó bástyája a szocialista párt, amely ráadásul „tanult a múltból (...) és az írmagját is kigyomlálja a korrupciónak a politikából” –, mindazonáltal a Mesterházy-szónoklat lényege mégiscsak az volt (és ebban a tekintetben tökéletesen passzolt az MSZP eddigi kampányához), hogy lefesse, milyen cudar idők is következnek majd, ha Orbán és társai 1998 után ismételten magukhoz ragadják a hatalmat. És bár számomra teljesen mindegy, hogy a történetének legnagyobb válságát átélő szocialista párt hogyan is cseszi el a kampányát, annyit mégis megjegyeznék, hogy az, amit Mesterházyék csinálnak, nem egyszerűen hatástalan, hanem már-már kontraproduktív. És itt nem csupán – sőt, nem elsősorban – arról van szó, hogy azt még a legkezdőbb marketingszakemberek is pontosan tudják, miszerint a pozitív üzenetek nem helyettesíthetők semmivel (a választókat pedig különösen  érdekli, hogy ez vagy az a politikai erő mit is szeretne másként – jobban – csinálni, mint a többiek), hanem arról, hogy a Fidesszel és Orbán Viktor második „országlásával” való ijesztgetés napjainkban már egyáltalán nem működik, vagy ha mégis, akkor egyfajta bumerángként, amely azokra üt vissza, akik az útjára engedték. Magam is tisztában vagyok persze, azzal, hogy a hagyományokkal nem igazán könnyű szakítani, meg aztán Orbán mindig is nagyszerű „mumusnak” bizonyult, hiszen elég volt csak a nevét kiejteni, és máris dőltek a protestszavazatok, ám ez a helyzet napjainkra gyökeresen megváltozott, amit a szocialistáknál nem akartak, netán nem voltak képesek észrevenni. Most meg már hiába is látnák be..., túl késő.