A (távoli?) jövő elkezdődött

Bár Orbán Viktor pillanatnyilag még nem több, mint a miniszterelnöki szék egyik várományosa, a legtöbben máris az Orbán-kabinet első embereként tekintenek rá, aki már most a leendő kormánya nevében ígér vagy éppen tagad meg jövőbeni dolgokat. E megközelítésből aztán az is érthető, miért is volt akkora sajtóvisszhangja annak a megállapodásnak, amely a Fidesz vezetője, valamint a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének a vezetői között köttetett a szervezet Hogyan tovább Magyarország? című fórumán, és amelyben Orbán a VOSZ hatpontos követeléscsomagjából öt pont teljesítését vállalta. Mert bár az euró bevezetésének időpontjára az ellenzék vezére – ahogyan azt mondta – „nem tudott kezet adni” (helyette az egyenesági öröklést sújtó terhek eltörlését vetette föl), a felek így is igen elégedetten nyilatkoztak az egyezségről, amely szól egyebek mellett a termelés prioritásáról, a kisvállalkozások tőkéhez juttatásáról, a magyar vállalkozások számára biztosított piacról, a társulások ösztönzéséről, nem utolsó sorban pedig a hazai adórendszer versenyképessé tételéről, amely a meglátásom szerint az egyik legfontosabb (ha nem épp a legfontosabb) Orbán-ígérvény. És természetesen az összes közül talán a legkonkrétabb, a legkézzelfoghatóbb is, már amennyiben valaki elég konkrétnak, illetve kézzelfoghatónak tekinti azt az elképzelést, miszerint az Orbán-kormány a vállalkozások adóterheit négy, a lakosságét hat esztendő leforgása alatt csökkenti a régiós versenytársak szintjére, később pedig valamivel az alá. Mondom ezt amiatt is, merthogy akadnak jó néhányan, akik szerint Orbán ezzel a VOSZ-os alkuval egyátalán nem vállalta túl magát.

És itt nem csupán arról van szó, hogy vajon kiket is kell értenünk „régiós” versenytársakon (ugyanis messze nem mindegy, hogy a 38,5 százalékos magyar adóterhelést a szlovák szintre visszük-e le, ami 29 százalék körül van, avagy a lengyelre, amely több mint 34 százalék), mint inkább arról, hogy Orbán a tervezett csökkentés ütemezéséről az ég világon semmit se mondott. Ezért aztán – ad absurdum – az is könnyen elképzelhető, hogy a soron következő kormányzati periódusban vagy egyáltalán nem kerül sor a vállalkozások adóterheinek a lefaragására, vagy csak az időszak végén, míg a lakosságnak ugyanerre rossz esetben másfél ciklusnyit kell várnia. Kicsit hasonlít ez a „tíz év alatt egymillió új munkahelyet teremtünk”-féle klasszikus orbáni kijelentéshez, amely nem kizárólag amiatt „vérzik”, amit Bokros Lajos mondott (hogy tudniillik az állam egyetlen munkahelyet sem képes teremteni, legfeljebb olyan gazdasági környezetet, amelyik kedvez az embereket foglalkoztató vállalkozásoknak), hanem azért is, mert a mai állástalanokat aligha vigasztalja, hogy 2020 környékén már bizonyára lesz Ennyi erővel különben Orbán azt is megígérhette volna, hogy tíz esztendő alatt Magyarország egymillió új kis állampolgárral gyarapodik majd, ami – elnézve a  tragikus demográfiai mutatókat – legalább olyan fontos lenne, mint a munkahelyek. Megjegyzem, a Fidesz elnöke jelenleg még könnyen dobálózik a négy, a hat, meg a tíz évekkel, hiszen a választókban minden kétséget kizáróan van egyfajta Messiás-várás, ami azonban igen gyorsan elmúlik majd, ha kiderül, hogy Orbán se képes a vízen járni. Pláne, hogy az országban soha nem volt még ennyire fogytán a türelem.