Mélymagyar adómorál

Noha az egyik hetilapunk online verziója igazi szenzációként tálalta azokat a most birtokába került dokumentumokat, amelyek azt bizonyítják, hogy Bayer Zsolt, a Magyar Hírlap és a honi jobboldal közismert publicistája az elmúlt év első felében egy Szlovákiában bejegyzett cégen, jelesül a Tribe S. R. O.-n keresztül számlázott bizonyos munkákat az Esztergomi Hirdető Kft.-nek, számomra semmiféle meglepetést se okozott a Bayer-írásokban megjelenő szép, magasztos elvek és a finoman szólva is csúnya valóság e látványos konfliktusa. Nem okozott, mondom, elvégre tavaly mindnyájunk számára nyilvánvalóvá vált, hogy a lapjában, továbbá a Mélymagyar című tévés műsorában a szlovák nacionalizmust és sovinizmust kérlelhetetlenül ostorozó újságíró közel sem olyan harcos, ha a saját ügyeiről van szó, így aztán a cégét (vagy cégeit?) északi szomszédunknál jegyeztette be, hogy a szlovák rendszámmal futó terepjárójáról már ne is beszéljünk. És bár az úgynevezett offshore cégek ügyében hosszadalmas erkölcsi prédikációkat tartó Bayer a legelején megpróbálta védeni a védhetetlent, mondván, „az elmúlt öt-hat évben magyar vállalkozások ezrei települtek ki Szlovákiába, mert elviselhetetlenek az itthoni adók s általában az itthoni körülmények”, később hirtelen megvilágosodott, kijelentve, hogy mivel „Ficóval, Slotával, Gasparoviccsal és Mečiarral lehetetlen egy levegőt szívni”, ezért „azonnal meg kell szüntetnünk kinti cégeinket, és más megoldást kell választanunk, és ugyanez vonatkozik kint vásárolt autóinkra...” Nos, hogy e kétségkívül dícséretes elhatározást követték-e tettek is, sajnos, nem tudom – a most felbukkant dokumentumok nagyon sok optimizmusra mindenesetre nem adnak okot –, azon ellenben módfelett csodálkozom, hogy egy Bayer-féle „turbómagyarban” csak ilyen megkésve ébred fel az oly sokat emlegetett nemzeti öntudat.  

Mert hát, lehet itt reggeltől napestig pántlikás-bokrétás beszédeket tartani, meg mindenféle nemzeti színű cikkeket írni, lehet a politikai ellenfeleinket vagy akár csupán a miénktől eltérően gondolkodókat hazafiatlansággal és magyarellenességgel vádolni, az igazság mégiscsak az, hogy Bayer Zsolt (no, meg persze, a hozzá hasonlók) hatamas ívben tojtak az állítólag hőn szeretett országra, amikor is úgy határoztak, hogy adójukkal nem – vagy nem kizárólag – Magyarországot, hanem a folyamatosan bírált Szlovákiát (is) gyarapítják. És miközben ehhez a tettükhöz (amelyet kellő jóindulattal „adóoptimalizálásnak”, anélkül „adóelkerülésnek”, esetleg „adócsalásnak” minősíthetünk) még ilyen-olyan ideológiákat is gyártottak – lásd az előbb  idézett Bayer-eszmefuttatást –, aközben felháborodottan és „hamisítatlan” nemzeti érzelmektől fűtve ócsárolták és ócsárolják azokat a kozmopolitia, idegenszívű alakokat, akik voltak annyira becstelenek, hogy a vagyonukat különféle offshore cégekbe menekítették..., holott – mondjon vagy inkább hazudjon bárki bármit is – a dolog lényegét tekintve pontosan ugyanarról van szó. Félreértés ne essék, számomra a történetben messze nem az az izgalmas, hogy a saját erkölcsi felsőbbrendűsége tudatától áthatott Bayer mennyi bevételtől fosztotta és/vagy fosztja meg a magyar költségvetést – lévén ez az adóhatóság gondja –, mint inkább az a megmagyarázhatatlan ellentmondás, amely a szavakban megnyilvánuló hihetetlen magyarkodás, illetve a tényleges tettek között feszül, és ami mérhetetlen képmutatásról  árulkodik. És ha afelől nincs is kétségem, hogy a szemellenzősök találnak majd valamilyen mentséget a jobboldal „Zsocája” számára – kézenfekvő például a Gyurcsány- és Bajnai-kormányra való hivatkozás, amelyekkel szemben akár „dicsőség” is lehet az adócsalás –, magam elég különösnek vélem, ha egy virtigli „mélymagyarban” adózási ügyekben nyomát se lelni az oly sokszor meghivatkozott  nemzeti öntudatnak. Ami ezért máskor se igazán hiteles.