Gyermekek, szülők, voksok

Bár magam az oszág jövőbeli sorsa szempontjából teljesen érdektelennek gondolom az alkotmányozást, a Fidesz és a Kereszténydemokrata Néppárt láthatóan annyira beleélte magát egy új alaptörvény megalkotásába, hogy a siófoki megbeszélésen még egy kis feszültség is támadt ez ügyben a két frakció között. És bár a kormánypárt által hosszú évek óta mesterségesen lélegeztetett, jobbára csak nevetséges szájkaratére képes Semjén-csapat másfél percen belül visszavonulót fújt (noha korábban hallani sem akartak arról, hogy az új alkotmány ne csak a házasságot és a családot védje, de a magzati életet is), Orbánék mégis úgy érezték, a szövetséges rászolgált némi fájdalomdíjra. Ezért aztán tétovázás nélkül portalanították azt a régi tervet, amellyel még Révész Máriusz lepte meg közel négy évvel ezelőtt a közvéleményt, és amely a 18 év alatti gyermeket nevelő családok felnőtt tagjait juttatná gyerekenként egy plusz szavazathoz. Nos, hogy az ezúttal Szájer József európai parlamenti képviselő által elővezetett elképzelésből  lesz-e belátható időn belül valami, nem igazán tudom megmondani, annyi azonban bizonyos, hogy Révész 2007-ben azzal érvelt a javaslata mellett, hogy – idézem – „egy család- és gyerekbarát politikai rendszert alakítunk ki, amiben növekedne a több gyermeket nevelő nagycsaládok társadalmi megbecsültsége, és radikálisan nőne a születésszám, aminek előfeltétele a gyermekek után járó szavazati jog; a gyermekek és szüleik helyzete is javulna, a gyermeknevelés társadalmi presztízse jelentősen növekedne.” Amely indoklás persze, nagyon jól hangzik – hogy a vonzó perspektíváról már ne is beszéljünk –, ám Révészék ötletét mindezek ellenére is eléggé átgondolatlannak érzem.

És itt korántsem arról van szó, mint amit a hazai „nagycsaládosok” ügyei iránt fokozott érdeklődést tanúsító Jobbik szóvivője, Dúró Dóra a „minden gyereknek szavazati jogot”-féle tervre reagálva mondott – hogy tudniillik nem támogatják azt a javaslatot, amely „növelné a cigányok befolyását a politikában, miközben azok közteherviselésből nem ugyanilyen arányban veszik a részüket” –, sőt, még csak nem is az olyasféle dilemmákról, mint hogy a Révész–projekt megvalósulása esetén a tízéves Kis Pistike helyett vajon a Fidesz-hívő Kis apukának, avagy a szocialistákkal szimpatizáló Kis anyukának kellene-e gyakorolnia a szavazati jogot, hanem ezeknél sokkal fontosabb kérdésekről. Számomra például igencsak nehezen elfogadható, hogy Szájerék megoldása tökéletesen figyelmen kívül hagyja a jól bevált és általánosan elfogadott „egy ember egy voks” alapelvet – megjegyzem, a mintegy 2 millió új szavazat megjelenése a választási „piacon” alaposan megmozgatná a politikai erőket –, Révész fentebb említett „érveit” pedig kifejezetten butaságoknak tartom. Mert bár jómagam is szeretném, hogy a nagycsaládokat a jelenleginél jobban megbecsülje a társadalom, hogy a gyermeknevelés presztízse növekedjen, főként pedig, hogy a mostaninál több gyermek szülessen (hiszen a demográfiai mutatók finoman szólva is elkeserítőek), azt aligha gondolhatja komolyan bárki is, hogy valahol csak azért vállalnak még plusz 1, 2, 3... gyereket, hogy négyévente ennyivel is több szavazócédulát hajíthassanak az urnába. Hogy akkor mégis mire jó Révészék javaslata? Nos, legfeljebb arra, hogy a kereszténydemokratákat ideig-óráig elfoglalja. Addig sincsenek láb alatt.