Győzelem-e Biszku Béla bíróság elé állítása?

Bár évek teltek el azóta, hogy tudósítottam az 1956. december 12-i egri – több halálos áldozatot követelő – sortűz bírósági tárgyalásáról, egészen a mai napig igen pontosan emlékszem, milyen ambivalens érzések töltöttek el, amikor a vádlottak padján megláttam azokat az idős, többnyire nagyon súlyos, vagy gyógyíthatatlan betegséggel küzdő egykori karhatalmistákat, akiket az ügyészség felelősnek vélt a békésen tüntető polgárokra leadott sortűzért, és akik évtizedeken át reménykedtek abban, hogy elkerülhetik a felelősségrevonást. Nem mennék most bele a per részleteibe, a lényeg, hogy bár az egész tárgyalás során megpróbáltam azonosulni az áldozatok hozzátartozóinak az érzéseivel, mindez csak elvétve sikerült, ugyanis én – velük ellentétben – nem gyilkosokat, hanem megroggyant, fél lábbal már  a sírban lévő öregembereket láttam magam előtt. És hogy miért idéztem föl e régi történetet? Nos, természetesen a Biszku-ügy, még pontosabban az annak kapcsán kiadott munkáspárti állásfoglalás miatt, ami bizonyára alaposan megosztja majd a közvéleményt. Már önmagában az is érdekes, hogy Thürmerék Biszku Béla esetleges bíróság elé állításában az alapvető emberi jogok és a demokrácia nagyon komoly korlátozását látják – hogy az „antikommunista hisztériakeltésről”, a „kommunisták üldözéséről”, és a „jobboldalnak nem tetsző vélemények elhallgattatásáról, büntetéséről” ne is szóljunk –, ennél azonban lényegesen izgalmasabb az a megállapításuk, hogy tudniillik Biszku esete „nem az ''56-os események megítéléséről szól, hanem arról, hogy lehet-e 2011-ben egy magát demokratikusnak nevező rendszerben egy 90 éves, idős embert meghurcolni azért, mert gondolatai nem egyeznek a törvényhozók véleményével”.

Nos, szerintem kezdjük is mindjárt ezzel a kijelentéssel, ami bizony szép nagy csúsztatás. Igen, csúsztatás, ugyanis Biszkunak nem azért kell (már  ha kell) felelnie, mivel másként látja a világot, mint a mélyen Tisztelt Ház tagjai, hanem azon törvény miatt, ami büntetni rendeli, ha valaki a széles nyilvánosság előtt tagadja, kétségbe vonja, esetleg jelentéktelen színben tünteti fel a nemzeti szocialista és a kommunista rezsimek által elkövetett népirtás és más, emberiség elleni cselekmények tényét. Márpedig Biszku éppen ezt tette, méghozzá nem is egy alkalommal. Azon persze, el lehet vitatkozgatni, helyes volt-e egyáltalán egy ilyesféle jogszabályt elfogadni, pláne meg abban a kétfajta rendszert teljesen összemosni – noha világos, hogy jelen esetben is egyfajta politikai alkunak lehettünk a tanúi –, ám ha már így történt, méretes butaság meghurcolásról, üldöztetésről, az emberi jogok és a demokrácia súlyos megsértéséről beszélni, hiszen a törvények mindenkire egyformán vonatkoznak, legyen az illető utcaseprő avagy volt belügyminiszter, 18 éves fiatal vagy épp 90 esztendős aggastyán. Ha van valami, amin tényleg érdemes elgondolkodni, az az – és ez nagyon sokat elmond a magyarországi rendszerváltásról, a magunk mögött hagyott két évtizedről –, hogy az 1956-os forradalmat követő megtorlást közvetlenül irányító Biszkunak nem a honfitársai kivégeztetéséért és bebörtönzéséért kell felelnie, hanem azért, mert egy nyamvadt tévéinterjúban mentegetni próbálta a saját és az általa kiszolgált Kádár-rendszer tetteit, ami ugyan a hatályos törvény szerint bűn, ám emberileg teljesen érthető. Éppen ezért magam nagyon furcsállom, hogy akad párt, amely győzelemként értékeli a Biszku elleni vádemelést. Holott hát, messze nem az.