Petőfiék és a „pesti kravál”

Minthogy a történelmet – legyen szó véres diktatúráról vagy a zsarnokság ellen vívott forradalomról – mindig is gyarló emberek csinálták, réges régi meggyőződésem, hogy a históriát csak akkor lehet igazán érdekesen (sőt, ami jóval több: hitelesen) bemutatni, ha az eseményeket és a szereplőket nem idealizálva és heroizálva, hanem a maguk valóságában, az esetleges hibákat, gyarlóságokat és kisebb-nagyobb melléfogásokat sem elhallgatva ábrázoljuk. Annak ellenére azonban, hogy az effajta szemlélet nemcsak közelebb vinne a történések jobb megértéséhez, de sokkal átélhetőbbé is tenné azokat, ez idő szerint is csak a patetikus megközelítéseket látjuk és halljuk. Különösen érvényes ez az 1848. március 15-i megemlékezésekre, amelyek hosszú-hosszú esztendők óta ugyanazon „forgatókönyv” alapján mutatják be a „pesti forradalom” kitörésének körülményeit, legfontosabb pillanatait, holott hát, léteznek olyan kutatások, amelyek segítségével az eddiginél izgalmasabb formában is felidézhetőek annak a bizonyos napnak az eseményei. Magam például nagyon nagy élvezettel olvasgattam Katona Tamás történésznek, a ''48-as forradalom és szabadságharc egyik legjobb hazai ismerőjének az eszmefuttatásait március 15. nem – vagy csak alig –ismert momentumairól. Így a többi között arról, hogy Petőfinek, Jókainak és a többieknek kezdetben eszük ágában se volt forradalmat csinálni: ők mindössze abban gondolkodtak, hogy a március 19-i József napi vásáron egy hatalmas lakomát csapnak, és az ott gyűjtött aláírásokat küldik majd fel Pozsonyba, ezzel támogatva az országgyűlés és Kossuth Lajos harcát. Csakhogy az élet – ahogy az már általában lenni szokott – alaposan átírta a dolgokat. Kezdve egész onnan, hogy a forradalom majdnem elmaradt... Nem viccelek, tényleg kevés híja volt, hiszen Petőifi, Vasvári, Bulyovszky és Jókai – akik a bécsi forradalom hírét véve rájöttek, nem szabad 19-éig várniuk – alaposan elkéstek a Fillinger kávéházba megbeszélt találkozóról (amely helyet az utókor – ki tudja, miért – Pilvax néven ismeri), márpedig nélkülük az a március 15-e valószínűleg csak egy lett volna a kora tavaszi napok sorából. Apropó, Petőfi... Szegényre különben is rájárt a rúd, mert bár utálta, ha beleszóltak a verseibe, a frissen megírt Nemzeti dalt mégis kénytelen volt javítani, miután egy Szikra Ferenc nevű joghallgató felhívta a figyelmét, hogy jó, jó ugyan az a sor is, hogy „Rajta magyar, hí a haza”, ám a „rajta” előtt a magyar nemzetnek előbb talpra kellene állnia.

No, de végül csak elkészült a mű, és hőseink a Fillingerben vannak... igaz, csupán hatan, ami erős jóindulattal sem nevezhető tömegnek. Ezért aztán kitalálják, hogy egymás mögé állva, kétszer hármas sorban mennek majd egyetemistákat toborozni, utóvégre úgy csak többnek látszanak. Az akció eredményes is, lévén Landerer nyomdájánál már vagy ötezren vannak. A számnak jelentősége van, hiszen a kiváló titkos rendőrségi kapcsolatokkal rendelkező Landerer már előző este értesül a tervről, és ki is adja az utasítást a beosztottjainak: ha a fiatalok kevesen jönnének, ki kell őket pofozni, ha ellenben sokan, azt kell tenni, amit mondanak. Ám hiába is voltak Jókaiék elegen, a dolgok így sem mentek nagyon simán. Amikor ugyanis Petőfi és Vasvári kérte a Nemzeti dal kinyomtatását, Landerer a cenzor aláírásának a hiányát kifogásolta, minek következtében egyfajta patthelyzet alakult ki. Olyannyira, hogy Petőfiék a legszívesebben már hagyták volna az egész nyomtatást a fenébe, ha Landerer nem súgja oda nekik, hogy foglalják le az egyik gépet, mert akkor ő ugye, semmit sem tud tenni. És bár innentől kezdve az események többé-kevésbé az általunk ismert módon zajlanak, kuriózum azért bőséggel akad. Számomra például nagyon mulatságos az a sztori, hogy a „forradalmi tömeget” Irinyi a nyomdai megmozdulás után hazaküldi ebédelni (hiába, polgári forradalom dúl, és egy polgár déltájban akkor is ebédel, ha cigánygyerekek potyognak az égből), nem is beszélve arról, hogy a börtönből kiszabadult Táncsics (Stancsics) a Nemzeti Színház esti Bánk bán előadását – ahol díszvendég lett volna – a Nádor fogadóban nemes egyszerűséggel átalussza. Ami meg a kortársaknak a március 15-i napról alkotott véleményét illeti..., nos, ez különösképpen érdekes. Főként Kossuth értékelése, aki egy esztendővel az események után sem nagyon értette, mi a jó fenét is kell az évfordulón ünnepelni, hiszen – ahogy azt a nejének meg is írta – az egész nem volt más, mint egy kis „pesti kravál”, vagyis csődület, zavargás. Az is igaz persze – tehetjük hozzá –, hogy ez a kis „ribillió” máig meghatározza Magyarország sorsát.